Jeanette Winterson

Csak akkor érdemes a legokosabbat csinálni, ha kicsi a tét. Az életünket megváltoztató döntéseknél kockáztatni kell.

Ha az ember gyerekként nem számíthat megbízható módon szeretetre, azt fogja hinni, hogy a szeretet alapjában véve megbízhatatlan.

Szeretni élénk színekkel lehet. Sosem vágytam fakó változatra. A szeretet méregerős. Sosem kívántam felhígítani. Nem ijedtem meg a hatalmasságától, de fogalmam sem volt, hogy olyan megbízható is lehet, amilyen a nap járása. Hogy a szeretet naponta meg tud virradni.

A verset (...) könnyebb megjegyezni, mint a prózát. Ha egyszer megtanultuk, lámpásként és lézerként használhatjuk. Rávilágít helyzetünk szövevényére, és segít utat vágni benne.

Minden könyv palack, benne üzenettel. Csak ki kell nyitni.

Begyógyulnak a sebeink, ha szeretnek és szeretünk. De ha magunk alkotunk titkos társaságot, és megszállottan keressük azt a másik "egy"-et, akit esetleg be tudnánk fogadni, akkor szükségszerûen csalódni fogunk, és elmarad a gyógyulás.

Az ember mindenhová magával viszi a kínjait. Lelkileg sokkal hosszadalmasabb elszakadni valahonnan, mint fizikailag.

Az irodalom mindenkié. Nem igazgatják kereskedelmi érdekek, és nem lehet a gyors haszon reményében kifosztani.

Az idő a külvilág ura, neki köszönhető, hogy nem egyszerre történik minden. De belső világunkban úgy tudunk megélni múltbéli eseményeket, mintha a jelen pillanatban történnének meg.

Az alkotó munka áthidalja az időt, teremtő ereje nem függ tőle. Ha kötné az idő, más korok mûvészete csak történelmi szempontból, kordokumentumként keltené föl az érdeklődésünket. De minket azért érdekel a mûvészet, mert mindenkori önmagunkra vagyunk kíváncsiak. Itt és örökké.

Amit legbecsesebbnek hittünk a világon, egy szempillantás alatt végleg eltûnik, onnantól fogva egyre csak keressük, reménykedve, hátha újra rátalálunk.

A furfangos psziché kifog a tudatosságon. Olyan mélyre temet dolgokat, hogy már arra sem emlékszünk, volt valami eltemetnivalónk. A testünk emlékszik rá. Neurózisaink emlékeznek. De mi magunk nem.

Ha a vers mentőkötél, a könyv tutaj. Legingatagabb állapotomban egy-egy könyvön egyensúlyoztam, és miután bőrig áztam, összetörtem az áradatban, a könyvek átsiklottak velem az érzelmek vadvizén.

Bátorság kell ahhoz, hogy vállaljuk az igazi érzéseinket, ne ferdítsük el, ne is hárítsuk át valaki másra. Mert nem úgy szokott-e lenni, hogy mindig ugyanaz bőg vagy dühöng, míg a másik megőrzi hûvös, szenvtelen nyugalmát?

Aki hozzám hasonlóan azt hiszi, hogy a psziché nem bomlásra, hanem koherenciára törekszik, az könnyen belátja, hogy az elme nem válogat az eszközökben, ha megnyilvánulásával ezt a törekvést segíti.

A megbolondulás egy folyamat kezdete. Nem a vége.

Az élet nagy dolgait sosem tervezzük.

Szeretni jó, de a módját tanítani kell. Föl akarunk állni, járni akarunk, de kell valaki, aki fogja a kezünket, segít megtartani az egyensúlyunkat, terelget, és fölemel, ha elesünk.

Érzelmekből sosem elég, mégis sokan és keményen dolgozunk azon, hogy a lehető legkevesebbet érezzük. Érezni ijesztő.

Elvárni valakitől, hogy tegye félre az érzelmeit, annyi, mint arra kérni, hogy szûnjön meg létezni.