Jirí Menzel

Az orvos (...) azért gyógyít, hogy a betegek meggyógyuljanak, nem pedig pusztán azért, hogy ő gyógyíthasson.

A mûvészet azért születik, mert az embereknek szükségük van rá, nem pedig azért, mert az alkotó mûvész szeretne lenni.

Hasztalan mondogatja magának az ember, hogy mindig harcolnia kellene a hiúsága ellen. Minduntalan meglepődik, mennyire nagyra tartja magát és munkáját, mennyire érzékeny, sőt túl érzékeny a hírnevére. Mindig meghökkent, hogy a lelkemen ejtett legkisebb karcolás is mennyire tud fájni.

A színészek semmivel se rosszabbak a többi embernél. Csak pechjük van, hogy botlásaik nyilvánosak, és nem merülnek feledésbe.

A felfuvalkodottság rendszerint a bizonytalanságból fakad. Aki biztos magában, biztos a dolgában, annak nem kell felfuvalkodnia, nem kell arca komolyságával még nagyobb fontosságot tulajdonítania mondandójának.

Az orvos is ember, és nem fordulhat el a szenvedéstől, amely az élet utolsó perceit rendszerint kíséri. A naponta látott gyötrelem és fájdalom nem tehet bennünket közömbössé.

Egy igaz Mûvész új utakat keres, önmegvalósításra törekszik, és nem törődik azzal, hogy mûvészetét vajon más is követni tudja, más is megérti. Az ilyen mûvész elsőrendû minősége az eredetiség.

A derûlátás hit, hogy az elkövetkező évek boldogak lesznek. A kétely pedig megóvja az optimizmust a vakságtól, és óvatosságra int.

Sohasem éreztem magamban késztetést arra, hogy ellentmondást nem tûrően állítsak valamit, ugyanis a kételkedés rendszerint gyümölcsözőbb.