Szerző

Joanne Kathleen Rowling

Botor és feledékeny a felnőtt elme, amikor lebecsüli az ifjúságot.
A szívem üstjét, jöjj, kavard, míg tart e bûvös éj, hisz mind tiéd, mi benne forr: a vágy s a szenvedély.
A védekezésben (...) épp olyan rugalmasnak és leleményesnek kell lennetek, mint amilyen rugalmas és leleményes a sötét erő, amit legyûrni iparkodtok.
Talán azoknak való leginkább a hatalom, akik nem vágynak rá. Azoknak, akiket (...) a sors állít az élre, akik szükségből öltik fel a palástot, s aztán maguk is meglepődnek rajta, mennyire jól illik a vállukra.
Van, amikor muszáj messzebbre látnunk a saját biztonságunknál! Van, amikor muszáj a nagyobb jóra figyelni!
A fájdalmad bizonyítja, hogy ember vagy (...)! Ez a szenvedés tesz emberré minket.
A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni.
De a furcsa, megszállott vágyakozás már nem lángolt a lelkében: azt végleg kioltotta a félelem és veszteség fájdalma. Úgy érezte magát, mint akit pofonnal ébresztettek fel álmából.
A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában.
A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete.
Meghalni csak emberek tudnak, de benne nem volt már semmi emberség.
Az tesz igazán erőssé, hogy képes vagy ilyen fájdalmat érezni.
Ha vége a világnak, hogyan dúlhat tovább a csata, miért nem hull a borzalom csöndje a kastélyra, miért nem teszi le mindenki a fegyvert?
A kíváncsiság nem bûn (...), de ha nem vigyázunk, bajt hozhat ránk.
A megértés hozzásegít az elfogadáshoz, az elfogadás pedig a gyógyulás feltétele.
Ne bízz meg semmiben, ami gondolkodik, de nem látni, hogy hol tartja az eszét!
- Mindig is tudtuk, hol a határ. (...) - És csak óvatosan léptük át.
Egy ember igazi természetéről az árulkodik legjobban, ahogy az alárendeltjeivel bánik. Ne azt nézd, mit csinál, mikor vele egyenrangúak között van!
Egy szülőnek... nem szabad elhagynia a gyerekét, csak - csak ha kényszerítik rá.
Legfőbb ideje, hogy a nagyanyja arra az unokájára legyen büszke, aki van neki, és nem arra, akit elképzelt magának.