John Green

A Holland Tulipánember az óceán felé fordult: - Összekötő, visszatérő, betegítő, rejtegető, leleplező! Nézd, ahogy apad, ahogy árad, és visz magával mindent! - Mi az? - kérdeztem. - Víz - felelte. - Na meg az idő.

Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerû érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósítod meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből.

Azt mondod nem vagy különleges, mert a világ nem tud rólad, de ezzel megsértesz engem. Én tudok rólad.

Szenvedés nélkül hogyan ismerhetnénk meg az örömöt?

Egyes turisták azt gondolják, hogy Amszterdam a bûn városa, holott valójában a szabadság városa. Csakhogy a szabadságban a legtöbb ember a bûnt látja.

Én hiszek az igaz szerelemben, tudod? Nem hiszem, hogy mindenkinek megmarad a szeme, vagy sose betegszik meg, vagy ilyesmi, de mindenkinek kellene egy igaz szerelem, és annak legalább egy életen át kellene tartania.

Azok a jelek, amelyeket az emberek hagynak, túlságosan gyakran sebhelyek. Az ember felhúz egy ocsmány plázát, államcsínyt hajt végre, megpróbál rocksztár lenni, és közben azt gondolja: "Most már emlékezni fognak rám", azonban (a) nem fognak emlékezni, és (b) csupán még több sebet ütött. Az államcsínyből diktatúra lesz. A plázából fekély.

Olyan szerencsés vagyok, hogy szerethetem. (...) Nem az ember dönti el, hogy szenved-e a világban, de abba van egy kis beleszólása, ki mérje rá a szenvedést. Én szeretem a választásomat. Remélem, ő is szereti az övét.

Egyes végtelenek nagyobbak más végteleneknél.

Szerelmes vagyok beléd, és nem fogom megtagadni magamtól az igazmondás egyszerû örömét. Szerelmes vagyok beléd, noha tudom, hogy a szerelem csak egy kiáltás az ûrbe, a feledés elkerülhetetlen, valamennyien halálra vagyunk ítélve, és eljön a nap, amikor minden munkánk porrá válik, azt is tudom, hogy a Nap elnyeli az egyetlen földünket, de azért szerelmes vagyok beléd.

Néha elolvasunk egy könyvet, és az eltölt ezzel a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem olvasta azt a könyvet. Azután vannak olyan könyvek..., amelyekről nem lehet beszélni másoknak, olyan különlegesek, ritkák és a tieid, hogy az érzelmeidet reklámozni árulásnak tûnik.

El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok a mi kis végtelenségünkért. A világért se cserélném el. Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte.

Szép vagy. Számomra gyönyörûség nézni a szép embereket, és egy ideje úgy döntöttem, hogy nem tagadom meg magamtól a létezés egyszerûbb örömeit. Különösen, miután voltál olyan kedves rámutatni, hogy mindez a feledésbe és hasonlókba torkollik.

Eljön az idő, amikor mind halottak leszünk. Mind. Eljön az idő, amikor nem marad ember, aki emlékezzék, hogy léteztünk, vagy arra, hogy fajunk bármit is csinált. Senki sem marad, hogy emlékezzék Arisztotelészre vagy Kleopátrára, pláne rád. Elfelejtenek mindent, amit tettünk, építettünk, írtunk, kigondoltunk és felfedeztünk. (...) Ha az emberi feledés elkerülhetetlensége aggaszt, annyit javasolhatok, ne törődj vele. Isten a megmondhatója, mindenki ezt teszi.

Azt nem választhatod meg, hogy megbántanak-e ebben a világban... abba viszont van némi beleszólásod, hogy ki bánt meg.

Ami engem illet: muszáj megkérdeznem a sebesültet, hol fáj neki, mert nem tudok a sebesültté válni. Az egyetlen sebesült, akivé át tudok alakulni, saját magam vagyok.

Ajándékozd meg az embereket, és dolgozz keményen annak reményében, hogy ők észreveszik és értékelik majd! Lehet, hogy feltûnik nekik, milyen keményen dolgoztál, de az is lehet, hogy nem. Ha nem veszik észre, az persze dühítő lehet. De a legvégén ez semmin se változtat, mert nem azokért vagy felelős, akiknek az ajándékot készíted, hanem magáért az ajándékért.

Úgy hullottam alá a szerelembe, ahogy az ember elalszik: lassan, azután egyszerre.

Az ember gondolatai jelentik önmagát.

Az élet egy olyan történet, amelyet mások mesélnek rólunk.