John Gribbin

Bármi is lesz a kísérletek eredménye, semmi sem változtathatja meg a legalapvetőbb és legfontosabb igazságot, amire a tudomány tanít bennünket: lehet bármilyen ragyogó az elméletünk, lehet benne bármennyi szép összefüggés – ha ellentmond a megfigyelési tapasztalatoknak, akkor helytelen.

Semmi sem valóságos, mindaddig, amíg meg nem figyeljük.

A természettudomány legnagyszerûbb eredményei egyaránt szépek és egyszerûek, jóllehet ezt a tényt - véletlenül vagy szándékosan - sok tanár eltitkolja tanítványai elől.

A tudomány általában nem szép szabályos módon, lineárisan fejlődik, a felfedezések sokszor nem úgy követik egymást, hogy azonnal minden a helyére kerül.

Ha az eddigi osztályozásokat figyelmen kívül hagynánk, és kizárólag a DNS vizsgálata által szolgáltatott bizonyítékokra támaszkodva készítenénk egy alapvetően új rendszertant, akkor az embert valószínûleg a csimpánzok közé kellene besorolni - talán a Pan sapiens lenne a megfelelő megnevezés. Pusztán történelmi véletlen - mert Linné nem akarta magára vonni a teológusok haragját -, hogy a Homo sapiens fényes elszigeteltségben, egy nemzetség egyetlen tagját alkotja.

Az evolúció csúcsának tekintett emberiség lényegében a vesztesek hosszú vonulatából származott. A halnak alkalmas halak a tengerben maradtak, míg a halnak kevésbé alkalmas halak kénytelenek voltak kifejleszteni a levegő belélegzésének képességét, és kimásztak a szárazföldre. A kétéltûnek alkalmas kétéltûek a vizek közelében maradtak, míg az alkalmatlan kétéltûek, ahelyett, hogy versengtek volna a rokon fajokkal, inkább kifejlesztették a szárazföldi élet képességét, és meghódították a szárazföldek belsejét, és így tovább. Követve ugyanezt a vonalat, azok a majmok, amelyek jól megéltek a fákon, odafent maradtak, amelyek viszont erre kevésbé voltak alkalmasak, kifejlesztettek egy más életmódot, ami lehetővé tette számukra, hogy Afrika síkságain éljenek. Ha a legalkalmasabb túléléséből indulunk ki, akkor a legsikeresebb és legmagasabb túlélési rátájú földi élőlények a legegyszerûbb baktériumok, amelyek már több mint négymilliárd éve lényegében változatlan formában élnek a földi környezetben.

Ha (...) egy lényegében sikeres elmélet valamelyik próbát mégsem állja ki, akkor nem feltétlenül kell teljes egészében elvetni, esetleg elég tökéletesíteni. Viszont bármely új elméletnek, amelyik a régi helyére lép, mindazokon a próbákon meg kell felelnie, amelyeken a régi elmélet megfelelt, emellett még az újabb ellenőrzéseken is helyesnek kell bizonyulnia.

Ha adottak a Világegyetemünk mûködését biztosító fizikai törvények, akkor nincs szükség semmiféle intelligens tervezőre annak magyarázatához, milyen módon jutottunk oda, ahol vagyunk.

Ne fogadj el egyetlen bizonyítékot sem, csak azért, mert a barátod szolgáltatja vagy azért, mert alátámasztani látszik a saját kedvenc elméletedet; de ugyanakkor ne vess el egyetlen bizonyítékot sem csupán azért, mert olyasvalakitől származik, akit ki nem állhatsz vagy azért, mert romba dönti szeretett elméletedet. Akármi is a helyzet, mindig kétszeresen ellenőrizd a bizonyítékokat, és lesz ami lesz, fogadd el a bizonyítékok tárgyilagos mérlegelésének eredményeit.

A tudomány lépésről lépésre fejlődik, és mint Darwin és Wallace példája igazolja, amikor az idő elérkezett, két vagy több egyén egymástól függetlenül megteheti ugyanazt a lépést. Csak szerencse kérdése - vagy történelmi véletlen -, melyikük nevére fog az utókor valamilyen új jelenség felfedezőjeként emlékezni.

Senki sem érezheti magát otthon a modern világban, és nem ítélheti meg a felbukkanó problémák természetét - és a problémák lehetséges megoldásait - hacsak nem járatos bizonyos mértékig abban, amivel a természettudomány foglalkozik.

Minden létező teremtmény ugyanazt a genetikai kódot használja, és mi mindannyian ugyanúgy fejlődtünk ki az ősi földi életformákból (vagy talán egyetlen életformából). Semmiféle különleges vonása sincs azoknak a folyamatoknak, amelyek az emberi lények létrejöttét eredményezték, összehasonlítva azon folyamatokkal, amelyek eredményeképpen csimpánzok, tengeri sünök, káposztafejek vagy egyszerû tetvek fejlődnek ki.

Az igazi, nagy tudóst soha nem a hírnév vagy a gazdagság utáni vágy motiválja (bár a nem olyan nagy tudósok számára ez is csábító lehet), hanem az, amit Richard Feynman "a felfedezés örömének" nevezett.

A természettudomány legfőbb vonása annak tudatosítása, hogy nincs kitüntetett helyünk a Világegyetemben.

A Világegyetem önmaga lehető leggyorsabb szimulációja, és nem ismeri a saját jövőjét.

A változatosság nem csak az élet sója, hanem a mûködésének a lelke is.