John Keats

Édes a hallott dal, de mit a fül meg sem hall, még szebb.

A Szép: igaz s az Igaz: szép! - sohse áhitsatok mást, nincs főbb bölcseség!

Szeretnék hinni a halhatatlanságban... Ha arra ítéltettem, hogy boldog legyek veled - a leghosszabb élet is rövid. Bárcsak hinnék a halhatatlanságban - bárcsak örökké élhetnék veled!

Egy hölgyet láttam a mezőn szépnél szebbet, tündérleányt, a haja hosszú, a lába hab, és szeme láng.

Ha a költemény nem jön olyan természetesen, ahogy levél sarjad a fán, jobb, ha egyáltalán nem is jön létre.

A filozófiai alapigazságok csak akkor alapigazságok, ha szívverésünkben érezzük azokat: olvasunk nagyon szép dolgokat, de sohasem érezzük át teljességükben, míg magunk is meg nem jártuk a költő útját.

Még jobban szeretlek azért, mert azt hiszem, csakis önmagamért kedveltél meg, s nem befolyásolt semmi más.

Semmi sem valódi, amíg ki nem próbáljuk - még egy szólás sem igazi szólás, ameddig saját életünk nem szolgáltat példát rá.

Ha lábad megkötős szandált visel, Mint verslábain a líra teszi, Vizsgáljuk meg, a ritmus és a rím Minden szótagban nyer-e vagy netán Veszít: a jó fül figyelmet terel.

Ó, inkább érzelmekkel, mint gondolatokkal teli életet!

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök - nem a magas ég magányos tüze, hogy türelmesen a világ fölött vigyázzam, mint álmatlan remete, a mozgó tengert, mely papként szelíden mossa a föld emberi partjait vagy nézi a friss havat, melynek ingyen fehérébe hegy s mocsár öltözik - nem - én kedvesem érő kebelén vágynék lenni szilárd s változhatatlan, hogy annak lágy, lélekző melegén őrködjem örök-édes izgalomban: azt szeretném, azt hallgatni, örökkön, ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.

Édes a vers gyönyöre s kétszer édes, hogyha a dal két szívet testvérré tesz; nem lelünk még emlékeink között se tetszőbb sorsot, mélyebb örömöt, mint a testvér-költőkét, kik a dráma múzsáinak örök diadalára egyesítették nagy szellemüket. A géniuszt oly érzés lepi meg, ha rájuk gondol, melyben zeng a jó, s mindaz, mi nagy, magasztos, gyógyító.