Jostein Gaarder

Arra ítéltettünk, hogy szinte egész életünket végigkísérje a bizonyosság, hogy ezt a sok csodálatos dolgot, amit megtapasztalunk - a szárazföldet felfoghatatlanul sok életformájával, a tengert milliárdnyi különböző életformájával és a csillagos eget felettünk, a sok milliárd fényévvel odakint a világûrben, aminek megfejtéséről csak álmodozhatunk -, arra ítéltettünk tehát, hogy ezt a rengeteg csodát alig néhány év után elhagyjuk.

Egy egész világot kaptam kölcsön, s most vissza kell fizetnem mindent, nem észszerû részletekben, hanem egyszerre. (...) Hát csak tessék. Itt van minden úgy, ahogy az élettől kaptam. És köszönöm a kölcsönt!

Nem létezik más örökkévalóság, mint az átadhatatlan pillanatok sorozata.

A tavasz az élet és halál időszaka. Vagy a halál és az új élet ideje. Nézőpont kérdése.

A tavasz szaga: a régi élet rothad, az új élet rügyezni kezd. Az egyik nélkül a másik sem létezik.

Nem csak a természet része vagyunk. Szorosan összefonódunk a családi, szociális és kulturális környezetünkkel is.

Egy család összes tagja soha nincs egyszerre jelen. Van, aki már eltávozott, és van, aki még nem született meg. A szabály univerzális: minden családban vannak egyedek, akik nem élnek tovább. Ez nem jelenti azt, hogy elhagyták a családjukat.

Van egy mindenkivel közös vonásunk, mégpedig az, hogy szépen sorban mindnyájan elhamvadunk. A tûz azonban továbbég, és ugyanolyan erővel szórja szét a parazsait, mint azelőtt. Tulajdonképpen örülök, hogy ez a parázsözön sokáig szikrázik majd azután is, hogy az én időm lejárt.

Egyszer régen megfogadtuk, hogy jóban-rosszban összetartunk. Azok a napok, amikor szinte minden jó volt, már mögöttünk vannak. Most a rossz napok következnek, de talán ebben is találunk valamit, ami jó lehet.

A valószínûtlenről való álmodozásra létezik egy szó, mégpedig az, hogy remény.