Jostein Gaarder

Mi vagyunk az élő bolygó, Sofie! A mi bolygónk az a hajó, amely az izzó Nap körül úszik a világmindenségben. De mi magunk is olyan hajó vagyunk, amely a gének terhével megrakodva hajózik az életen keresztül. És ha rakományunkat sikerült eljuttatni a következő kikötőbe, már nem éltünk hiába.

Az élet egy vidámpark, és nem gondolunk a nyitvatartási órák utáni időre.

A kritikusok (...) szívesen hangsúlyozzák, hogy egy bizonyos könyv egy másik kortárs vagy irodalomtörténeti mû "hatása alatt" született, még akkor is, ha a szerző a nevezett mûvet még hírből sem ismeri. A kritikusok magától értetődően abból indulnak ki, hogy a szerzők ugyanolyan mûveltek és fantáziátlanok, mint ők maguk.

Sok kezdő szerzőnek valami olyan alapvető dolog hiányzott, mint az élettapasztalat. A hit, hogy az ember először ír, és később él, egy posztmodern tévedés. Mégis sok fiatal ember azért akar író lenni, hogy az írók életét élhesse. Ezzel fejükre állítják a dolgokat. Az ember előbb él, azután elgondolkodik rajta, van-e valami elmesélni valója, de a döntést az élet maga hozza meg. Az írás az élet gyümölcse. Nem az élet az írásé.

Roppant hatalmasak vagyunk, mérhetetlenül gazdagok élettapasztalatokban, ismeretekben, emlékekben és emberi kapcsolatokban. De amikor kilépünk innen, mindez széttöredezik, eltûnik, és elfelejtődik.

A világ egyre csak ereszt, szivárog, vérzik. És most rajtam a sor.

Az ember gyakorta bonyolult kerülőutat választ, mielőtt képes lenne a közvetlenségre. Keveseknek adatott meg az áldott képesség, hogy egyenesen a tárgyra térjenek: Hé, te! Meg akarlak ismerni!

Tizenkilenc évet éltünk le egymás nélkül, ezért nagyon sok a mondandónk, rettentő sok. Nincsenek közös emlékeink, közös referenciapontjaink; ezentúl már lesznek, ettől a naptól fogva elkezdjük gyûjteni az olyan epizódokat és órákat, amelyeket közösen birtokolunk, és együtt alkotunk meg, s amelyekről később nem szükséges egymásnak beszámolnunk.

Egy (...) tó tele van ellentmondással, egészen megfejthetetlen. Nappal olyan áttetsző és kék, olyan derûs és egyszerû, amikor azonban leszáll az éj, fekete lesz, és félelmetes, akár az idő mély szakadéka, egy fekete lyuk, melynek erős gravitációja magába szippant mindent.

Az évek végtelennek tûnnek, amíg ott állunk a forgatag közepén, és bizonytalanul tapogatózunk tovább az ismeretlen jövő felé, de ha visszatekintünk a múltra, az az érzésünk, hogy az idő viharos sebességgel robogott el.

Előre nézve élni, ez szükségszerûen együtt jár bizonyos fokú határozatlansággal, a tekintet ide-oda villan, hiszen enélkül könnyen szem elől téveszthetjük a fontos esélyeket és lehetőségeket. Így hát jobbra nézünk és balra nézünk, és amikor dönteni kell, improvizálunk. A visszatekintés nem ilyen. Amikor visszanézünk, a tekintetünk nem kalandozik el. Az emlékek fel-alá csúszkálnak az életút mentén, úgy, ahogy történtek.

Amikor valamit ennyi ideig elhallgat az ember, amikor egy titok generációkon keresztül beépül az életünkbe, akkor talán már jobb nem megpiszkálni a múltat.

Embernek lenni ilyen: volt egyszer, hol nem volt... és aztán eljön az éjszaka!

Az orvosok hajlamosak túlértékelni magukat, és olykor egészen idegesítően önfejûek, már-már kiskirályként osztják ki az embert, akár egy nagyképû igazgató vagy rendőr, aki ott ül az irodájában a méretes íróasztal mögött, és a levélkupacokból, írószerekből és kimutatásokból táplálja az autoritás-tudatát.

Könnyen giccsé fajulhat még a legmélyebb kétségbeesés és bánat is.

Az élet a mi univerzumunk természetének esszenciális kifejezése.

Egy egyszerû hidrogénatom semmivel sem kevésbé csodálatos, mint egy oroszlán vagy egy elefánt. Másként megfogalmazva: bármelyik ősrobbanástól a periódusos rendszerben fellelhető atomokig hosszabb úton jutunk el, mint az atomoktól énhozzám, aki itt ülök.

Az arany egy sokmilliárd évvel ezelőtti szupernóva-robbanás eredménye. A gyûrû, amit viselünk, egy masszív csillag összeomlásából származik. Ennek a csillagkatasztrófának a maradványait hordjuk összetartozásunk jeleként. Illik hozzánk, ez is ugyanolyan mélyen gyökerezik az univerzum feltételezett rétegeiben, mint mi.

Csillagpor vagyunk. Bár talán találóbb azt mondani, hogy hullócsillagok vagyunk, tovasuhanó fuvallatok. Suhanva átszeljük a világûrt. Aztán elporladunk.

Az emberi agy méltó párja az univerzumnak, amiben élünk; ugyanannyira átfogó, mint maga a világmindenség, nyugodtan lehetne az univerzum kistestvérének nevezni.