Juhász Magda

Alszik már a nap, csillagos az ég, bokrok alatt szundítanak a kis őzikék.

Óh, jöjj velem, óh jöjj velem, csalogat a hûs halál, mögöttem az ifjúságom csüggedt arccal, csendben áll.

Minden vers, mit egykor írtál, szép szerelmes sorok égnek, parázslanak, visszatérnek. Nekem szólnak, neki szólnak? Oly mindegy már! Veszem bóknak, mint a méhet a virágok, vagy mint késő éji álmot úgy fogadom, s amíg élek, szép csendesen a szívemen elringatom.

Ha a szeretetből olyan sok teremne, mint a réten a fûszál, jaj de jó is lenne.

Mikor rád gondolok dalol a sok madár, és nem tudlak feledni, - soha már.

Lángol a PC, de az is kevés, csak virtuális az ölelés, engedj magadhoz, engedj közel, várom a percet, hogy átölelj.

Szeretlek nyáron, szeretlek télen, szeretlek hóban, szeretlek fagyban, szeretlek téged őrült iramban.

Olyan meleg, olyan puha, jó az öledben, anyuka. Átölellek, hozzád bújok, a füledbe titkot súgok, hogy szeretlek Édesanyám, ölelj, vigyázz sokáig rám.

Márciusnak idusán most ünnepelni akarok, Magyarország, én örökké hû gyermeked maradok!

Ne aludj hékás, itt van a tél, itt van az Új Év, itt van a fény, légy újra gyermek, itt van a hó, szálljon az ének, a hógolyó.