Jurij Trifonov

Azt mondják, olyan ember vagyok, akivel nem lehet együtt dolgozni. Beképzelt, goromba, önző, és a többi. Nem vagyok tekintettel mások érdekeire. Magam ellen hangoltam a kollégáimat. És ezt azok mondják, akiktől a legkevésbé vártam. Mint derült égből a villámcsapás. (...) De nem ez a lényeg! Egészen más izgat: ha mindenki azt mondja, hogy rossz vagyok, lehet, hogy tényleg rossz vagyok?

Az a félelmetes, hogy az ember irigy. Lényegénél fogva az... azt hiszem, az irigység a létért való ösztönös harc egyik eleme. Benne rejlik a génekben.

A nők ugyanúgy megérzik a szakítást, mint a kutyák a közelgő földrengést. Amikor még semmi jele nincs.

A hálaérzet az istenség megnyilvánulása. Ezért oly ritka. Hálátlansággal jóval gyakrabban találkozunk. "Nem azért örülök, mert a jót jóval viszonozhatom, hanem azért, mert ebben a percben Istennel beszélgetek."

Mindenkinek előfordult az életében. Az enyémben is. A félelem pillanata. Nem fizikai, nem halálfélelem, hanem éppen az a pillanatnyi elmezavar, amely törést okoz a lélekben. A megingás pillanata. Vagy talán az önmegismerésé? De ezután azt mondja az ember; egyszer gyengének mutatkoztam előttetek, de többé soha.

Az emlékezet a fölösleges dolgok raktára, afféle kamra, melyben régi cipőkkel telegyömöszölt poros kosarak, leszakadt fülû kofferok, mindenféle rongyok, ernyők, üvegek, albumok, drótok, fél pár kesztyûk alusszák álmukat, amíg végleg ki nem dobják őket. És por, por, sûrû, renyhe por, az idők pora.

Nincs tartósabb és csalókább valami a gyerekszerelemnél.

Azt gondoltam, hogy az emlékezést kapjuk kárpótlásul a legkedvesebbért, amit elvettek tőlünk. A természet az emlékezettel kárpótol a halálért. Ez a mi nyomorúságos halhatatlanságunk.

Az emlékezet olyan, mint a háló, nem szabad túlságosan megfeszíteni, hogy a nagy súlyt is megtartsa. Ami túlságosan nehéz, csak hulljon ki, repüljön ki belőle. Különben örökös feszültségben telik el az élet.

A félelem az emberi tudat legmegfoghatatlanabb és legtitkosabb rugója.

Akinek botfüle van, annak minden muzsika lárma.

Nincs ármányosabb szövetség, mint ami az álszerelemre épül. Ebből csak boldogtalanság, pusztulás származhat, vagy sótlan, csüggedt tengődés, amit mindennek lehet nevezni, csak életnek nem.

Ritka adomány, ha valaki semmilyen. Azok, akik ilyen zseniálisan semmilyenek tudtak lenni, rendszerint sokra viszik. Az egésznek az a titka, hogy akinek dolga akad velük, saját vágyaikat és félelmeiket vetítik rá a semmilyen háttérre. A semmilyenek mindig szerencsések.

Csak a jelentéktelen ostobaságokat őrzi meg híven az emlékezet. Azokon nem fog az idő. Halhatatlanok.

Mindent meg lehet szokni, még az emberi erőt meghaladó terhet is; a kövér ember is megszokja, hogy húsz-harminc kilós súlyfölösleget cipeljen állandóan.