Kätlin Kaldmaa

A tenger messzire visz, messziről hoz, messzebbre tekint az emberi szemnél. Mindenki ismeri, de senki sem látta.

Mi az ember, egy ember, a világnagy mindenbölcsesség előtt, mi az ember, száz lábnyi ember, a világnagy mindenhatóság előtt?

Mag van minden rétegek alatt, melegség van minden jég alatt, mozgás van minden mozdulatlanság alatt, egész van minden repedés alatt.

A sötétség az illatok ideje, a sötétség a látás ideje, a sötétség a felfedezések ideje, melyek világosban nem lehetségesek.

A világ szüntelen beszél hozzánk, csak be kell engedned a szívedbe. Akkor majd a fejedhez is szólni fog.

A lélek pőrén érkezik és pőrén távozik.

Ami van, az van, ami nincs, az lehetséges.

Az emberek olyanok, akár a birkák - minél több fej, annál kevesebb gondolat. Ahol egy elöl, ott a többi a nyomában.

Nincsen itt a földön értelmetlen növény egy se. Mindegyik jó valamire, szolgáljon bár valaminek a javára vagy kárára. Az a fő, hogy ismerjük a természet törvényeit, és ne vétsünk ellenük.

A tengernek minden vízcseppben szeme van.

Nincs veszedelmesebb annál, mint amikor az emberi szívet behálózza valami rossz. Minél sûrûbb szövedék fonódik köré, annál nehezebb aztán előhívni belőle a jóságot.

Van úgy, hogy a világ összes istenei egyszerre, egy napon adják ki a haragjukat, olyankor eső és jég és villámnyilak zúdulnak alá az égből, és a levelek sem maradnak meg az ágon. A következő napon meg már semmi se moccan. Kimerült a világ.

A meleg idő kitölt minden repedést, akár a narancsvirágméz.

Némelyik embernek mintha fogalma se lenne az élet játékszabályairól. Elnézem, hogy némelyik embernek mintha csak arra volna a feje, hogy az orrát meg a sapkáját megtartsa. Néha kifejezetten kínos látvány, olyankor össze kell húzni a függönyt és másfelé fordítani a tekintetet.

Hogy is van az, amikor minden mozdulat, minden falat, minden szó arra az egy pontra irányul, annak az egy embernek szól, miközben egyetlenegyszer sem fordulsz feléje? Hogy is van az, amikor a távolból, a szemed sarkából is látod azokat az ujjakat, azokat az arccsontokat, orrot, szemeket, a szemekbe hulló hajat, amely alól fényes napsugárként bomlik szét a mosoly?

A rejtőzködéssel teli élet déli napfényre vágyik.

Vannak helyek, ahol a varázserejû múlt hosszú ujjai akár több száz kilométernyi kihalt vidéken is átnyúlnak, és tûzforró harapófogójukba szorítják a nyílt sebként vérző szívet.

Egyesek képtelenek elhinni azt, amit nem láttak a saját szemükkel és nem érintettek a saját kezükkel. Ez nem jelenti azt, hogy ezek a dolgok ne léteznének.

Vannak dolgok, melyek számnélküliek. Mennyi fény van a fényben, mennyi sötét van a sötétségben?

A szíved nem szabad. A szíved börtönben van, és e börtönt magad kovácsoltattad neki.