Kántor Péter

Volt, ami volt. Átszûrve, átszitálva ha beépül is a tegnap a mába, titkával illeszkedik dallamába, vagy díszítőelem csupán, csipkés falomb, árnyékot vetve egy eklektikus falon. S van, ami úgy nincs, hogy még felidézi pontosan a hiánya. Múlt nyár. Nyúlnál utána, de mint a pára.

Az ember keljfeljancsi: elesik - feláll, és megy tovább a szegény ürge. Megyek tovább, amíg meg nem tanulok élni, amíg fel nem lőnek a világûrbe.

És vannak mindig olyan percek, órák olyan idő- s lélekjárási zónák mikor az ember úgy véli, hiába kapaszkodik, süllyed vele világa s hogy jobbat, ennél jobbat érdemelne.

Amióta beszélni tudnak az emberek, szavalnak mindenféle szépet, és amíg mondják, talán még maguk is elhiszik, aztán amikor arra kerül a sor, valami olyan disznóságot csinálnak, hogy az még a saját várakozásukat is felülmúlja. Én nem hiszem, hogy van ideális megoldás a társadalmakra. Egyáltalán nem hiszek semmilyen ideális megoldásban. Az egyedüli, amiben hiszek, hogy van jó és rossz. Emberi vonatkozásban persze. És a jó nem azért van, hogy győzzön. De van.

A normális ember tudja, hogy az őszinteség életveszélyes. Megtanulja óvni magát az érzéseitől, és közben egy kicsit el is felejti őket.

Ha mindenki számolja a napokat - én nem. Telnek, ahogy múlnak, múlnak, ahogy telnek - úgyse lehet megállítani őket, talán nem is kell.

Ez nem egy szerelmes vers. De kell hozzá valaki, aki fontos. Akinek fontosak vagyunk.