Karácsony Benő

Az életünk tervszerû véletlenek sorozata.

A múltunk kizárólag a miénk, bárhogyan próbálunk másokra is rásózni valamit, mindenképpen a nyakunkon marad.

Egyedüli példányok vagyunk. Valamennyien. Az ember tartson ki ritkasága mellett.

Az ember (...) mindig boldogtalan, leszámítva azt a három, négy pillanatot, amikor azt hiszi, hogy boldog. Ez azonban a mi hibánk. Belénk mérgezték azt a felelőtlen szamárságot, hogy azért szültek bennünket, hogy boldogok legyünk, holott tudvalévő, hogy a természetnek nincsenek velünk ilyen irodalmi törekvései. S mihelyt nem úgy érezzük, hogy boldogok vagyunk, beüt a baj, teleharsogjuk a világot azzal, hogy boldogtalanok vagyunk. A boldogság az az ismeretlen elem, amelyet senki sem fog feltalálni.

Kergetni, sürgetni az időt, hogy múljék, hogy legyen szíves már elmúlni - ezzel tölti az ember életének nagyobbik felét. Minő megfontolatlan baromság, amikor a pillanatok mélyében annyi a tanulságos s annyi az elásott kincs.

Az én türelmem olyan, mint a giliszta. Apróra metélheti (...), akkor is van benne élet.

Az ember (...) a természetnek egyik leghaszontalanabb mirigye. A bûnkiválasztó mirigye.

A világon (...) nem az értelem uralkodik, hanem a korlátoltság, nem az igazság szeretete, hanem az igazság látszatának megbecsülése.

Az ember legtöbbször a maga képzelgéseire haragszik, s aztán ott terem a valóság, s kiderül, hogy sokkal csenevészebb, sokkal törpébb, hogysem megérdemelné áldozatos haragunkat.

A nőkben még van az általános szerelmi féltékenységen kívül ezer kisebb fajta féltékenység is, amiknek legtöbbje az irigységgel tart rokonságot.

Gyanúsak voltak nekem mindig a szív emberei, akik állandóan a más lelkiismeretén zörgettek, s a jóság kellemetlen ragacsát izzadták magukból. Röviden, nem az az ember voltam, aki mindig készen van arra, hogy valami magasztos dologtól meghatódjék.

A geometria szerint a párhuzamos vonalak csak a végtelenben találkoznak. Látja, mi is ilyen párhuzamos vonalak vagyunk. Azt hiszem, már csak a végtelenben fogunk találkozni.

- Azt mondja, szeretett? (...) Hogy van az, hogy én ezt sohasem vettem észre? Csak a vágyait láttam. - Valószínûleg (...), mert a szeretet az értékesebb drágakő. Az ember nem heverteti. Kazettába rakja. Esetleg kulcsot is csináltat hozzá. A vágy csak féldrágakő.

Az ember egy kicsit mindig vérző orral mászkál a múltjában. Valaki ott járt közben és egyet-mást elrakott a helyéről.

Az emlékezés kéj és gyönyör, de van egy fogyatékossága: túlságosan egyéni gyönyör és névre szóló fájdalom.

Aki szereti a gúnyt s azt olyan szorgalmasan ápolja felebarátaival szemben, annak szemrebbenés nélkül kell tûrnie, ha olykor őt is telibe találja egy eltévedt cseresznyemag.

A sorsnak (...) nyilván káröröme telik benne, hogy megajándékozhat bennünket ilyen Vitézjancsikkal és Vakondlikakkal. Próbára akarja tenni a türelmünket. Ha az ember körülnéz egy kicsit, bőven talál ilyen jellemtörpéket. Amikor az állam rájuk varr valami címet, a zsiráf sem hordhatná magasabban a fejét, mint ők. De nézd meg, hogy összeomlik a sok vitézjancsi, ha az állam visszaveszi tőlük kölcsönadott tekintélyét. Léket kapnak, és kimegy belőlük a levegő, mint a marhahólyagból. Olyan szánalmasak, hogy az ember elfelejt beléjük rúgni.

Törekvő bulldogok tudják oly buzgón fogni az ember nadrágszárát, amilyen konokul belekapaszkodtam én a dicsőség tovalebbenő pantallójába s szeretett nőim elvillanó nadrágocskájába. Nem sokra vittem náluk, csínosat rúgtak rajtam, amíg végre eleresztettem őket. De óvakodtam attól, hogy sebeimet mással kötöztessem be. Mert nincs haszontalanabb dolog a felebaráti kötszereknél.

Amerikában van egy állam (...), ahol minden kutyának joga van egyszer büntetlenül megharapni valakit. Azt hiszem, a regényírás is úgy született meg, hogy az íróknak joguk volt egyszer büntetlenül untatni olvasóikat. Amikor aztán látták, hogy a büntetőtörvénykönyv visszaesés esetén sem sújtja őket, rendszeresítették haszontalan üzelmeiket. Van már szabályos iktatóhivataluk, amit irodalomtörténetnek hívnak, vannak cinkostársaik és irigyeik, ezeket meg kritikusoknak hívják, s végül vannak hiszékeny áldozataik, s ezek az olvasók.

Az illemkódexet is halandó emberek szerkesztették, és az az illemszerkesztő vesse rám az első követ, aki maga is nem szenved valami szerkezeti hibában. Véges kis lények vagyunk, téveteg báránykák, nem szabad egymást komolyan vennünk.