Karácsony Benő

A múló évek arra tanítják az embert, hogy egy kissé valamennyien alávalók vagyunk. A legutóbbi népszámlálásnál kitûnt, hogy angyalok már nemigen fordulnak elő közöttünk.

A nap másfelől süti a problémát (...), és másfelől kap árnyékot.

A világot senki sem fogja szebbé tenni, nincs is rá szükség, csak magunkat öntsük egy kicsit elviselhetőbb formába.

Az a nézetem minden világnézetről, hogy az úgy nézi a világot, mint mi a holdat: mindig csak egyik oldalát látja, és halvány gőze sincs arról, hogy mi történik az érem másik oldalán. Ami engem illet, én szeretek az érem mindkét oldalára rákacsintani.

A baj az, hogy mindig a magasba kívánkozunk, mint a buborék, és lehullunk a feneketlenségbe, mint a kő.

Rettentő jó érzések vettek birtokukba. Az ember ritkán virágzik, akárcsak az agavé, de akkor bohó és pazar virágot hajt.

Nem volt már számomra a házasság egyéb, mint a leves közös szürcsölése, a közös törülköző és az a rossz szokás, hogy a házastársak egyike mindig későbben vagy korábban oltja el éjszaka a villanyt, mint ahogy a másik szeretné.

A véletlen megtöltött örömmel, és nem akadt senki, akivel megoszthattam volna. A társas élet közönyös emberek harmóniája. Csak az egymás iránt közönyös emberek között van harmónia. Azt is megállapítottam, hogy az öröm magánügy.

Ha a fejünkben rend van, akkor a lelkünkben nyugalom uralkodik.

Vannak dolgok az égen és földön, (...) aminek értelmét gyarló agyvelőnk nem tudja felfogni.

A nők lehetnek vonzók, vagy kevésbé vonzók, a mi kötelességünk, hogy ne éreztessük velük fogyatékosságaikat.

A szerelem, a szeretet, a részvét, a csodás polgári erények és a csodálatos emberi szenvedélyek olyanok, mint a bumeráng, bárki felé hajítjuk el, visszatérnek hozzánk és leütnek a lábunkról.

A nevek és jelzők tapasztalatom szerint csak ritkán fedik a valóságot.

Haszontalan gyom, aki nem vágyik az igazságra.

A butaságnak van egy csiszoltabb formája, amelyet boldogságnak nevezünk.

Az emberben olykor kiépül valami hazugság, jó szilárd vastraverzekkel, cementburkolattal, aztán reggelre kelve úgy összeomlik, mint ahogy csak egy hazugság omolhatik össze.

Minden emberben akad valami rendkívüli, a baj csak az, hogy az élet rájuk dől, mint egy sószsák, és agyonnyomja rendkívüliségüket.

Az emberek egy csomó fölösleges dolgot tudnak, és fölöslegesen sokat locsognak arról, amit nem tudnak.

Az életben mindent és mindenkit el lehet felejteni. (...) A lelkünk nem borostyánkő, amely évmillió évekig őrzi szerelmünk szúnyoglábait.

Vannak tudatlan emberek, akik bármi történjék ebben az életben, tudatlanok maradnak.