Karafiáth Orsolya

A szerelem túlértékelt dolog. Nem ebbe fogunk belehalni. Aztán meg mégis. Újra meg újra.

Lassan több halottat kell szeretnem, mint amennyi a méltó élő.

Egy-egy vonalban ott a későbbi cizellált látvány, egy-egy színben a logikai ugrások, a mozgó és lüktető érzelmek! A vázlatra azt mondjuk: elnagyolt. Holott legtöbbször az odavetett részletek árulkodóbbak mindennél. Mint mikor egy váratlan gesztus felfedi az egész személyiséget. Kapszulába zárt univerzum a vázlat, amiből később kibomolhat az egész. A vázlat maga a fellángolás.

Szeretném, erősen vágyom, hogy ne határozza meg minden mozdulatomat, minden mondatomat, minden hirtelen összerándulásomat a múltam és a gyökereim.

Mindig, mindig továbbmegyünk, okosabban, teljesebben; ezek a fiatal szerelmek csak gyakorlatok a nagyhoz, az igazihoz.

Nem lehet álomképekkel megúszni. Örökké ezeket az életvázlatokat, a vágyott képeket kergetve, egy lehetséges életet pörgetve azt hinni, majd még lesz, nekem is lesz ilyen. Mert közben elmúlik ez is, nem is veszem észre, elmúlok. Mert ez már rég nem a vázlat, hanem a mû maga.

Állandó, monoton rossz belül: ez a szétfolyó homály, amit érzek. Ami azonmód lecsap, ha kicsit nem figyelek, ha nem töltöm ki valami őrülettel az időt.

Annyi mindent csinálhattam volna, nem csináltam semmit. De érdekesek a semmik, néha valamivé válnak, ha elég sok van belőlük.

Õszi lány vagyok, szeptemberi szûz, vonz minden, ami ködös, borús, merengő, okker vagy elsötétült.

A kollégiumi szobatársak okosak, tudják, hogy az empatikus meghallgatás befektetés, ha te leszel szarul, téged is odafigyeléssel és házi süteménnyel vigasztalnak.

Nem szabad hinni a kirobbanó érzelmeknek. Mert bár zuhanni olykor kellemes, a becsapódás után nehéz talpra állni.

Nem hiba a ránc, csak figyelmeztetés: nemsokára időtlen leszel.

A férfiakat meghódítani: könnyû. És leginkább mindig a megjátszós nőknek ment. Ha kellőképp tepersz, bárkit kiüthetsz, mert bármekkora szellemóriás egy férfi, bedől neked.

A legtöbb mûvész (...) annyira készen van magától, hogy ha a nagyszerûségét egy másik arcon látja visszatükröződni, egykettőre láncra verhető.

Nem szabad alulválasztani. Ezt harminc felett tanultam meg. Még akkor sem, ha hízelgő a rajongás, a feltétlen imádat. Különösen tilos önbizalom-hiányos időszakban - a másik miatt is. Hiszen hamar ki fog derülni, ha nem vagyunk azonos szinten, és mindkettőnknek nagyon kellemetlen lesz az egész.

Túl nagy szerepet tulajdonítok a külsőségeknek, ez hiba, hiszen én sem vagyok tökéletes, és nem csak a tökéletes embereknek van szükségük társra. Egy nem túl szerencsés külsejû egyén is lehet olyan belül szikrázó gyémánt, mint jómagam.

Nem azért kell a mûveltség, nem arra való, hogy hencegjen vele az ember, hanem hogy megtanulja az életet. Hogy a bölcsebb emberek tanítása a segítségére lehessen. Hogy lássa magát a mûvekben tükröződni. Hogy közelebb kerüljön az életéhez.

Míg a romantikus filmek az imádott nőért mindenre képes férfiakkal vannak tele, a való életben inkább azt látom, a nők hoznak áldozatokat, ők tudják magukat a legkellemetlenebb helyzetekbe sodorni szerelmükért.

Ha nem szeretsz, hát én szeretlek, és ha én szeretlek, jóóóól vigyázz - szerelmes béka vagyok, a dalom hangos.

Különös fiú volt, se nem szerelem, se nem barát. Olyan, mint az érzések, vagy a szorongás. Vagy mint a telihold. Néha felbukkant, olykor kicsit maradt is, kiteljesedett, betöltötte az eget, majd ugyanúgy el is tûnt megint.