Karafiáth Orsolya

Nekem nem kell ajándék Valentin-napra: aki szeret, az úgyis egész évben bizonyítja ezt, már csak azzal is, hogy nem áll odébb: elég nehéz eset vagyok ugyanis.

A kagyló tudja jól: a test keret. Ha szétfeszíted, titka szinte semmi. Ha másra vágysz, mélyebbre kell merülni.

Hangozzék bár kegyetlenül, unottan. Egy szó elég. Nem értem félre majd. Ami eszedbe jut - pont az legyen. Mondd ki! De jól vigyázz. Végül még elhiszem.

Egyszerûen nem tudunk máshogy mûködni, mint hogy hallgatunk az ösztöneinkre, a legbelsőbb megérzéseinkre, és hagyjuk, hogy ezek legyenek az útjelzőink az életben.

Ritkán írok olyan dologról, ami nem érint személyesen. Arról tudok bármit megfogalmazni, amit ismerek.

Elszenderült a domboldal tövén. Fölé hajolhatsz, jaj, csak fel ne ébreszd! Ha most kívánnád, érintése métely. Ha most ölelnéd, csókja semmivé lesz.

A zene az út a szívekig.

Nem arra kell törekedni görcsösen, hogy kirekesszem a világot. Hanem arra, hogy csak azt engedjem be (és csak azt sugározzam), amire szükségem van, ami épít, amivel adhatok.

Mindenkinek el kell jutnia a mélypontra. Hogy ez kinek hol van, egyénfüggő.

A függő szerelme talmi, hamis. A függő megőrül érted, rajong, akar, százezerszer is kíván, csak téged! De miért? Mert visszatükrözted őt egy pillanatra. Kis törött tükrök, de a szemfényvesztéshez elég! Rajong érted, vagy mert rád kattant, ugyanúgy, mint az italra és egyebekre, és onnantól - nem számít, milyen vagy valójában, mániákusan akar - vagy azért fûtődik túl, mert kapott két jó szót, és ez már elég a lánghoz. Magát akarja látni a függő egy sokkal szebb kiadásban. Csakhogy ugyanúgy, mint mindenben, ebben sem elég semmi, növelni kell a dózist, menni kell tovább. Már nem vagyok olyan fantasztikus? Ez félelmet kelt, inkább szakítani, és ragyogni a következő ránk csodálkozó, csillogó tekintetben.

A halál egyáltalán nem olyan, mint a filmekben. A halál fütyül az olyasmikre, mint a dekoráció, az elvárások, a család, a karácsony.

Akiben ott a szépség, ott is marad: nem a ráncok, nem a megereszkedett bőr szedi szét, bontja meg a látványt, hanem az, ami belülről sugárzik.

Vannak a magas kultúrának olyan részei, amik egyszerûen nem valók mindenkinek, mert előképzettség nélkül nem lehet befogadni, és ha ilyet akarunk rátolni szélesebb rétegekre, akkor az kudarcba fog fulladni. (...) Az értékeket el lehet juttatni, csak nem ezeken a primer módokon, hogy egy verset olvassunk fel egy bulvármûsorban, mert az nevetséges lesz.

Csak úgy bánjunk a másik emberrel, ahogyan magunkkal is bánnánk. És ha nem így történik, akkor bizony jogunkban áll revansot venni. De csak sportszerûen. Nem több büntetést kiszabva, mint amekkora a bûn volt.

Az állatot tisztelni kell. Tudni, mire van szüksége, és nem a mi kényünk-kedvünk szerint csak játszani velük.

A fiatalságnak és a kezdeti lendületnek egy olyan varázsa van, amiről akkor, amikor benne vagyunk, nem is tudunk, csak amikor már kezdjük elveszíteni.

A húszas éveimben én is bátran nekimentem a falnak, és olyan kérdésekben is alkottam, nyilatkoztam, megszólaltam, amikről ma már azt mondom, hogy nem feltétlenül kellett volna, (...) amit ma már nem mernék, mert azt gondolnám, hogy "milyen érzékenységet sértek?", "minek megyek neki, amivel esetleg vigyáznom kéne?". A fiatalabbak szépségét ez a fajta falnak nekimenő lendület adja.

Akárcsak a jó bornál, a túrórudinál sem mindegy, hogy milyen hőmérsékleten fogyasztják. Az igazi sajtkészítő országokban az ínyencek számára határidőre készítik a sajtokat, mert egy nappal előbb vagy később már nem ugyanolyan ízûek. A túrórudinál sem mindegy, hány napos. Egy profi túrórudista még azt is meg tudja mondani, mit evett a tehén, aminek a tejéből készítették.

Sajnos még nagyon sok időnk van az apokalipszisig, nem jön el elég hamar. (...) Előbb végez velünk a szerelem.

Minden egyes szerelem végén átéltük, hogy ennyi volt, a törmelékeken többé nem terem élet, de aztán nem is olyan sokára megint szerelmesek lettünk egy hasonlóan reménytelen esetbe. Kicsiny világok omladékain lavíroztunk örökké.