Karafiáth Orsolya

Minden magasság vonzó, mennek is, akik csak tudnak. Mászunk egyre feljebb. Elfogy az erdő, el zuzmók, mohák: kopár gerinc mered a lelkeseknek.

Tudod te jól, hogy nem tud az hasadni: hogy húz a szíved, vonszol, lök felém!

Az élők mind a vízzel tartanak. Kivetve kagylóhéj és haltetem. Egy hullám hízeleg, meg kéne fogni. Tanítaná, az áradás milyen.

A méh is játszik csak, fullánkja pontos. "A mérget bírod-e?" "Bírom, bizony!" Hisztéria a vérben, láng a bőrön. De rögvest csillapul a fájdalom.

Másznak a színek, elkopnak belőlünk. Mennyi a csillogás egy szimpla árnyban? Ki látja meg a holdezüst metált?

Lúgok, savak. Ez kell a tisztasághoz. No lám, a rendnek is van kémiája.

Szabálytalan, ahogy mindig szeretlek. Szétszórva és a faltól kérve féket. Ebben már nincs öröm. Próbáld megúszni. Zárj ki. Ez lesz az egyetlen esélyed.

A fájdalmat töröld ki, vágd el, úszd meg. Ne menj utána! Nincsen! Épp csak érzed. Útnak csak tûnt, véletlenül követtük. Végének látszott, mintha partszegélynek.

Kívánom azt a hullócsillagot. El is kapom majd. Épp a föld felett. Utolsó fénye áttapad kezemre. Ki akkor hozzám ér, belém szeret.

Csak véletlen, mi egyszer összefénylett. Bárhol legyek, most már hunyjon ki végleg.

A hamvaknak olvadt-hó színe van. Tél végi szín, kiút a döbbenetből. Törött lencsén a nap. Homályosan, szürkén segít, hogy fel ne fogjam egyből.

Számat kitátom, hull belém a hó. Kitartó és kegyetlen, eltelít. Előbb az ujjakat, a kart, a lábat. Lassan behull egész a szívemig.

Én tudom, mit rejtsek el előled. És így halvány esélye sincs a fénynek. Erős eszköz a szégyen és düh. De ellenem? Ugyan. Semmit se érnek.

Az a sok kérdés... mi az élet értelme, miért vagyunk a világon... nos, szerintem nem kell felsőbb titkokat keresni.

Csak a buta, együgyû emberek ijednek meg az első furcsaságoktól.

Három röpke hónap is elegendő, ha valaki kellően tehetséges, hogy lerohasszon egy angyali kuckót.

Nincsen okozat ok nélkül, a világban semmi nem történhet véletlenül.

Ha egy harmincéves nő még mindig a szüleinél lakik, (...) és ha ennek a nőnek még mindig az anyukája mondja meg, hogy mit csináljon, akkor bajosan nevezhető felnőttnek, tûnjék bár mindenképpen annak a csinos kis kosztümjében.

Gyûlölte a munkáját, úgy gyûlölte, mint semmi mást a világon. Reggelente ezzel a gyûlölettel ébredt, napközben a másodpercmutatót figyelve ez irányította, és esténként úgy aludt el, hogy szorosan magához ölelte ezt a gyûlöletet, ami vele maradt álmában is.

Igazán nevetséges ez az ajándékozósdi is, ahol egy nagy kalapból kihúzzák a neveket, hogy aztán egy ismeretlennek valami hihetetlenül eredeti meglepetéssel szolgáljanak.