Karl Ove Knausgard

Anyák. Na persze. Némelyik az utolsó csepp véréig hajlandó védeni a gyerekét.

Egy író számára az a legeslegnagyobb szégyen, ha rajtakapják, hogy egy másik írót plagizál. A második legnagyobb szégyen az, ha egy másik íróra hasonlít. Az eredetietlenség nem ennyire nagy szégyen, de ugyanannyira megalázó: egy kritikus nem sok rosszabbat mondhat egy regényről, mint hogy eredetietlen. Az, hogy egy másik író mûvéhez hasonlót írni szégyen, de eredetietlen dolgot írni nem, mindössze lealacsonyító, döntő jelentőségû különbség, ami arról árulkodik, hogy korunkban milyen központi szerepet tölt be a személyiségkultusz. (...) Nem az a legfontosabb, hogy mit mond egy adott hang, hanem az, hogy a csak rá jellemző módon mondja.

Semmi sincs már egy helyen, amit a templom szimbolizál, ahol keresztelték, konfirmálták, eskették, temették a lakosokat, akik minden vasárnap itt gyûltek össze, az állandó szertartások helyén, a változatlan égbolt alatt.

Ezért érzem az erős nosztalgiát, mert mára már eltûnt az utópia, így a jövőbe vágyódás is, és nem előre, csak visszafelé vágyódunk, ahol a múlt ereje összpontosul.

A templomok az építészet lelki mûalkotásai is voltak, mert nem csak a helyi identitást testesítették meg, hanem egy másik valóságot is képviseltek, az istenit, amely a hétköznapi fáradságos munkát vette körül, és nyitott volt a jövőre, amikor majd elérkezik a mennyek országa.

Ha már senki nem keresi az isteni valóságot, ha üresek a templomok, az azt jelenti, hogy már nincs rá szükség.