Ken Liu

Szerzőként szavakból formálom alkotásaimat, de a szavak csak az olvasó tudata által kelnek életre és nyerik el jelentésüket. A történetet közösen meséli el a szerző és az olvasó, és minden történet félkész, míg az olvasó meg nem érkezik, hogy értelmezze azt.

Minden olvasónak egyedi értelmezési kerete van, amely magában foglalja a valóságról alkotott feltételezéseit, a világ jelenlegi és vágyott mûködéséről való háttértudását. (...) A történetek igazságtartalmának a szívekben lakó félelem és remény ad súlyt.

Egy jó történet nem mûködhet jogi okirat módjára, amelynek célja, hogy meggyőzze és az észszerûtlenség szakadéka fölött függő keskeny pallón vezesse az olvasót. Sokkal inkább olyannak kell lennie, mint egy üres háznak, egy nyitott kertnek, egy elhagyatott tengerparti fövenynek. Az olvasó beleköltözik súlyos poggyászával és régóta dédelgetett javaival, a kétkedés magvaival és az értelem metsző pengéivel, az emberi természet térképével és többkosárnyi tápláló hittel. Ezután belakja a történetet, felfedezi minden zegét-zugát, a saját ízlése szerint rendezi a bútorokat, a falakat belső világának vázlataival borítja, s ezáltal a történet az otthonává válik.

A megértés néha nem a gondolaton, hanem a szív dobogásán, a mellkasban megjelenő gyötrő, fájdalmas érzékenységen keresztül jön.

A család csak valamiféle történet, elmesélik neked, de a legfontosabb történetet neked kell elmesélned magadnak.

Ti, emberek azt hiszitek, hogy azok vagytok, amit tesztek (...). Pedig valójában azok vagytok, amire emlékeztek.

Egyszer sem tapasztaltad még azt, hogy egy benned élénken élő emlékedről kiderült, hogy hamis? Hogy egy álomról határozottan úgy érezted, valóban átélted? Hogy igaznak hittél valamit, amiről kiderült, hogy kitalált történet? (...) Nem tudjátok megkülönböztetni a valós emlékeiteket a hamisaktól, mégis ragaszkodtok ahhoz, hogy fontosak, és az életetek függ tőlük.

A gyász rabjaként az ember a leghalványabb reménysugárba is belekapaszkodik.

Az agyunk az idő tökéletlen, lyukas szitája. Képek nélkül nagyon sok mindent elfelejtenénk, amire emlékezni akarunk.

A világ őrült hely, a tébolya egyszerre kiszámíthatatlan és elkerülhetetlen.

Sok embernek az érzései irányítják a gondolatait, éppen ezért sosem jutnak el a helyes megoldásig.

Amerika csak azoknak a szerencséseknek demokrácia, akik amerikaiak. Mindenki más szemében csak egy diktátor.

Csak azért, mert valami megtörtént, még nem válik bizonyító erejû ténnyé.

Az empátia nem mindig jó. A felelőtlen együttérzés labilissá teszi a világot. Minden konfliktusban egyszerre több fél is igényt tart empátiára, ami érzelmileg bevonja a kívülállókat is, ez pedig tovább mélyíti a szóban forgó konfliktust.

Az érzelem mindig is az alapja volt mindannak, amit helyes cselekvésnek gondolunk, nem pusztán a meggyőzés eszköze. Azért ellenzed a rabszolgaságot, mert racionálisan kielemezted a rendszer hasznát és a költségeit? Nem, hanem azért, mert a gondolata is felháborít. Szimpatizálsz az áldozatokkal. A szívedben érzed, hogy ez rossz.

A felnőtté válás egyik jele, ha az ember mások védelmében hazudik.

A kreatív munkát meg kell érlelni. Az, hogy ennyire utálja a saját alkotásait, kifinomult ízlést mutat, márpedig az igazi mûvész legfőbb sajátja a jó ízlés. Csak így tovább! Egy napon majd beérkezik a legnagyobbak közé. Egy napon valami olyat fog létrehozni, amit még maga is csodálatosnak tart.

Néha akkor is harcolnunk kell, ha biztos a kudarc. Nem önmagunkért.

A világ csak akkor lesz rossz, ha hagyjuk.

A világ kegyetlen hely, és mindenkinek meg kell tennie a magáét, hogy enyhítsen ezen a zordságon.