Ken Liu

Egy valódi barátság bármekkora szünetet is túlél.

Nem az számít, hogy mennyi időnk van, hanem hogy mit kezdünk vele.

Csak teljes magányban lehet olyan függetlenné válni, mint egy csillag.

Mi nem nézünk. Mi nem látunk. Több millió kilométert vagyunk képesek utazni, keressük a még felfedezetlen területeket anélkül, hogy egyetlenegyszer is bepillantanánk a saját koponyánkba, holott minden bizonnyal van annyira idegen és csodás, mint az univerzum bármilyen fellelhető világa. Kíváncsiságunk és nyughatatlan újdonságigényünk kielégítésére bőven találnánk megvizsgálni valót, ha egyszerûen körbenéznénk a saját tízméteres körzetünkben. Ilyen lehet a talpunk alatt lévő járólapok egyedi hosszanti mintázata, a bőrünkön lévő összes baktériumnak életet adó kémiai szimfónia, annak a rejtélye, hogy képesek vagyunk önmagunkról gondolkozni. A csillagok odafent éppen olyan távoliak - és közeliek - , mint a világító korallférgek az ablakomon túl. Csak oda kell néznünk, hogy meglássuk a minden egyes atomba beépített szépséget.

Ez a világ a szenvedésé, és mindannyian tolvajként élünk benne. A becsület és a hûség nem erény, csak kifogás arra, hogy valaki még többet lopjon.

Az evilági nagyurak becsvágyók. Amit csak lehet, elvesznek az emberektől, akiknek a védelmére felesküdtek. Pásztorokból farkassá lettek, és kizsigerelik a nyájat. Addig emelik az adókat, amíg a palotájuk összes fala ezüsttől és aranytól nem csillog.

A fény ad életet az árnyaknak, de a fény is öli meg őket.

Igaznak kell lenni a kimondott szóhoz, és mindig azt kell tenni, amit az ember megígér, sem többet, sem kevesebbet.

Csiszolni kell a tehetséget, és úgy bánni vele, mintha jelzőtûz lenne az egyre sötétebb világban.

Tudom, hogyan pislákol a fény a teremben, ha nincs huzat. De egy új rés a tetőn mindent megváltoztat.

Minden generációnak megvan a maga vakfoltja és rögeszméje.

Nem vagyunk tökéletesek, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnénk csodálatosak.

Mindössze néhány, félelmet nem ismerő, megfelelő erőforrásokkal rendelkező férfi és nő kell hozzá, akik véghez viszik, amire a világ többi része nem képes.

A bolygó minden élőlényé, aki rajta él, nem csak a miénk.

Míg Isten kegyelmével az ember mindent megtanulhat a teremtésről, mi több, magának Istennek munkáiról és tulajdonságairól is sok mindent megtudhat: magát Istent meg nem ismerheti.

Egész életünket azzal töltjük, hogy történeteket próbálunk elmesélni magunkról, melyeknek lényege az emlékezet. Ezáltal tudjuk elviselni az életet ebben a bizonytalan, esetleges univerzumban.

Honnan lehetünk biztosak abban, hogy azok a gondolatok, melyek létrejönnek az elmédben, miközben ezeket a sorokat olvasod, ugyanazok a gondolatok, melyek bennem születtek meg írás közben? Különbözőek vagyunk, te meg én, és tudataink annyira távol állnak egymástól, mint az univerzum két végpontján lebegő csillagok. És mégis, bármi is veszett el a gondolataimból a civilizáció labirintusában, míg a fordítás hosszú útja alatt a te elmédig eljutottak, hiszem, hogy megértesz engem, és te is így gondolod. Elméink képesek találkozni, még ha rövid ideig és tökéletlen módon is. Nem tûnik-e ettől az univerzum egy kicsit kedvesebbnek, fényesebbnek és otthonosabbnak, valamicskét emberibbnek? Az ilyen csodákért élünk.

A gondolkodás meg az írás egy és ugyanaz a tevékenység.

Ez a hirdetések lényege, nem? Hogy összepárosítsák a vágyakozást az elégedettséggel. Sok ezer olyan termék van a világon, ami tökéletes lenne nekem, de lehet, hogy soha nem is hallok róluk. Mint ahogy van valahol egy számomra tökéletes lány is, de talán soha nem találkozom vele.

A megfigyelés az megfigyelés. Soha nem fogom megérteni, miért gondolják egyesek úgy, hogy van különbség aközött, ha ezt a kormány vagy egy vállalat teszi.