Keszei István

Kormányok lemondanak. De én nem mondok le a magyar mondatról.

Szemrebbenésnyi életem fölött Éber szemmel virraszt az Isten.

Ha tüdőd és veséd kiszakad, akkor se add be gyáván derekad!

A tankok és a szürke dollár, végül mindkettő egyre megy, de próbára tett életemnek maradt a magyar hiszekegy.

Egyetlen irányhoz se tartozom. Elindultam toronyiránt, csillag iránt. Egyetlen irányom; a földre sütő égi csillagok.

A végsőkig kitartani! Mint a végvári vitézek.

Mindentől elvadultan Isten ölébe hulltam.

Isten sötét torkán cigányútra szaladt a sorsom.

Te már régen ellobbantál de fénylő jegygyûrûdből lényed fénye ma is felém sugárzik.

Minden sóvárog, ami él.

Van egy hazám, hová lábam nem mehet el, ahova ölelő karom nem érhet el,

Isten ír velem Verseket. Hagyom a kezét, Engedem.

Hiányod kristályfényében ülök, kuporgok egyedül.

A morzsából is szobrot gyúrhat az emberi remény!

Szabadgondolkodó vagyok! Szabadon választottam az Istent.

Életem gordiusi csomóját kicsomózza kibogozza a halál.

Nincsen életrajzom, csak életem. Én nemcsak lemorzsolom, leélem, hanem át is élem az életet!

Az idő ablakára fagytam, mint a kristály, Szilárdan tündököl lábam, kezem, De így is szédül minden porcikám: A Folyam sodrára emlékezem.

Nem az él, akin csak áthömpölyög, de aki önmaga is élteti az életet.

A cseppben is ott zúg a tenger...