Keszei István

Mindentudó bőröm mindent megért:

Engem is szétzúzott e század! Én is közéjük estem: a reszelék, a törmelék közé: megtöretett a testem.

Földbe gyökerezik a lábam, bûvös delejként érzi talpam: csodálatos, rejtélyes ország rejtőzködik, lappang alattam.

Mindent összegyûjtök belőled. Csak testedből lett puszta por. Izzó bensőmben éned minden része teljes lényeddé összeforr.

A szőnyegben, mint hang a húrban, csak alszik lépteid üteme, lábad minden nyoma léptem nyomában zúg, mint a felébredt zene.

A mélybe csak tested merült el, csak ő tûnt el a föld alatt, de lényed lényege ezer felé szóródva is köztünk maradt.

Anyád méhébe vissza nem gurulhatsz csak a föld méhébe hullhatsz a vakszerencsénél is síkosabb gödörbe pörögve örökre.

Ne csak a csomót, ne csak a bogot, bogozd ki a sötét okot, ami összebogozta ezt a pillanatot: az idő szőttesén fejtsd fel a halált!

Képzeleted, mindaz, ami beléd van préselődve, felfalja a falánk idő, beleiszik velődbe, aztán eldob; a szél csak üresen kongó konzervdobozba: üresen kongó csontjaidba rúghat röhögve, felzokogva.

Nemcsak érzem, de hallom, mint a hallomást: a porlandó, percegve pergő perceket, az elmúlást.

E forgandó világban élő forgóajtó vagy, kit bûvészként hajt egy óriási hajtó, s akin ki-bejár folyton élet és halál.