Keszei István

Gyökereidtől-lombkoronádig tetőtől-talpig mérd meg s vállald magad!

Ringó-hullámzó mozdulataid hullámvasútján lebegve szálltam tested gyönyörû csodái fölött. Véred világított az éjszakában.

Mindent valaminek az éhe hajt.

Csodálkozom, tehát vagyok.

Hogy visszatérjek hozzád, nincsen rá remény. Megye-székhely! ott székelsz szívem székhelyén. Várfalként véd múló, törékeny életem.

Néha van, néha nincs, néha árny, néha fény, az Isten is tûnő tünemény...

Ha örök tél jön, csókod ízlelem, s gyümölcs-illattal telik meg szívem.

Múló éveim, örömöm zsongó véremmel köszönöm!

Közelharc. Írógépfegyverkattogás. Leadok egy sorozatot: robbanó, lőporfüstös, őrült, de pontos képek, metaforák sorozatát. Szívenlövöm a papírt. Főbelövöm a nagyfejû földi logikát. Eltalálom a szavak lényegét, szívét. Tatatatatatata... Dörrenő telitalálatok. Mindhalálig!

Ne csak végére tartsd a csattanót egész versed egyetlen csattanás legyen.

Úgy írj, hogy körmeidre férjen, de azt körömszakadtáig kell védeni! Tízkörmöd tízparancsolatként száz vers csodája töltse ki.

Ha ujjaidat hittel kulcsolod a tollra, a papír kivirágzik magától is, akár a rét...

A törmelékből is katedrálist! A pozdorjává szétzúzott szavak szilánkjaiból is: a dadogásból valami szépet, ami megmarad.

Ugyanabból a mindenségből ötvöződtek a csontjaink, ugyanabba az anyaföldbe halunk, születünk vissza mind.

A (...) szétmorzsálódott szeretet morzsáit lesöpröm az idő asztaláról.

Mert örvényben éltem, örvénybe dobjatok: morajló mélyére temessetek!

Aki igazán szereti a fát, gyökeréig lelát.

Õs Egy, egyetlen Istenem! Mélyed mélyébe semmisüljek, te légy, te légy a mindenségem, aki mindig voltál, s aki vagy.

Hajszálanként szerettelek, méltóképpen a mindenséghez: mindenestől, Egyetlenem!

Meghaltál, hogy bennem élj.