Khaled Hosseini

Van egy elméletem a házasságról (...). Mégpedig az, hogy az ember két héten belül majdnem mindig meg tudja mondani, hogy mûködni fog-e vagy sem. Elképesztő, mennyien ragadnak évekig, évtizedekig elnyújtott, kölcsönös önbecsapásban, hamis reményekben, amikor pedig abban az első két hétben már megkapták a választ.

Nem szeretem a kutyákat. Nincs semmi önbecsülésük. Beléjük rúghatsz, és akkor is szeretnek. Nyomasztó.

Mindegy, mennyit tesz az ember, a szegények néha csúnyán a szájukra veszik a gazdagokat. Főleg azért teszik, mert csalódtak a saját életükben. Ezzel nem lehet mit csinálni. Még természetesnek is nevezhetjük. És nem szabad őket hibáztatnunk.

Az ember a legelképzelhetetlenebb dolgokkal is meg tud tanulni együtt élni.

A felnőttség olyasvalami, mint amit az apja mondott egyszer a háborús hős szerepéről: ha egyszer már az lettél, akként is halsz meg.

A kötél, ami kihúz az áradó folyóból, lehet a nyakadra szoruló hurok is.

A világ nem látja az ember belsejét, (...) a legkevésbé sem érdeklik a reményei, az álmai és bánatai sem, amelyek a bőre, a húsa alatt rejlenek. Ennyire egyszerû, abszurd és kegyetlen az egész.

A szépség óriási, meg nem érdemelt ajándék, amit véletlenszerûen, ostobán osztogatnak.

Az ember saját testének a változásai apránként mennek végbe, legalább annyira észrevétlenül, mint amilyen alattomosan.

A legtöbb ember pont fordítva gondolkodik. Azt hiszik, aszerint élnek, amit akarnak. De igazából az vezeti őket, amitől félnek. Amit nem akarnak.

Ugyan mire jó a megbánás? Nem hoz vissza semmit. Amit elveszítettünk, azt már nem szerezhetjük vissza.

Fontos ismerni a gyökereidet. Hogy tudd, honnan jössz, te, mint ember. Ha nem tudod, a saját életed is valószerûtlenné válhat a számodra. Mint egy kirakós. Vous comprenez? Mintha lemaradtál volna egy történet elejéről, és most már a közepén tartanál, és igyekeznél megérteni.

Ha a kultúra egy ház, akkor a nyelv a kulcsa a bejáratának, és benne minden szobának.

Az idő olyan, mint a vonzerő. Az embernek sosincs annyi, mint amennyit gondol.

Kedvesebb kellett volna legyek. Az olyasvalami, amit sosem bán meg az ember. Azt sosem mondja senki magában, ha megöregszik: ó, bár ne lettem volna jó ehhez vagy ahhoz... az ember sosem gondol ilyet.

Nem rémít meg, hogy elhagyom ezt az életet (...). Az életet, ami ragaszkodik hozzá, hogy bánatot bánat után elviseljünk, még akkor is, amikor már nem bírunk többet. Nem, azt hiszem, örömmel távozom, amikor eljön az ideje.

Még a kígyómart ember is képes elaludni, de az éhes ember nem.

A szeretet ártalmas hiba, és bûntársa, a remény, álnok illúzió.

Mindig a józannak kell megfizetnie a részeg bûneit.

Ha valakinek nincs sok mondanivalója, akkor jobban teszi, ha fukarul bánik a szavakkal.