Kim Stanley Robinson

A szavak finoman szőtt pókhálók egy gránitkeménységû világban.

A legnagyobb potenciál a fejlődésre az emberi felfogásban rejlik.

Ha az ember kap egy összeget, ugyanakkor a nála könnyebb munkát végző ezerszer annyit kap, az visszatartja attól, hogy törődjön bármivel. Ilyenkor az ember legszívesebben kővel dobná be az ablakokat, vagy valami seggfejre szavazna, aki mindent össze akar törni, ami talán lehetőséget kínálna az újrakezdésre, és ha mégsem, akkor legalább kicsesztünk az ezerszer annyit keresőkkel.

Eleinte senki nem tudott repülni, aztán pedig mindenki tudott, aki megengedhette magának; és a repülés magasztos dolog. Mostanra viszont zsúfolt buszozássá változott, fáradsággá. És most már, a legtöbb repülőgépen (...) az emberek lehúzták az árnyékolót az ablakon, és úgy utaztak, mint a metrón, ki sem pillantva. Cseppet sem érdeklődve a tíz kilométerrel alattuk lebegő bolygó iránt.

Az emberek mindig azt csinálták, amit mindenki más.

A történelem ilyen: vereség, vereség, vereség, vereség, vereség, vereség - győzelem.

A pénz csak akkor mûködik, ha bízik benne az ember. És a nyomon követése segíthet ebben.

Az emberek azért félnek a változástól, mert csak rosszabbra változhat minden, abban az értelemben, hogy más emberek leszünk tőle, nem maradunk önmagunk. Vagyis a változás: halál.

Nem tudsz nem önmagad lenni. Magadat mindenhova magaddal fogod rángatni a földön, bármilyen messzire is menekülsz. Magad elől akkor sem szökhetnél el, ha akarnál.

Az ember csak azt tartja létezőnek, amit ismer. De közben sokkal-sokkal több minden folyt a világon, mint amit egyetlen ember megismerhetett volna, a valóság olyan sokkal több volt az egyénnél, hogy szinte ijesztőnek tûnt belegondolni. (...) Az ember megérzi ezt a hatalmasságot, és úgy visszahúzódik önmagába, mint egy csiga szarvai, ösztönösen igyekezve megvédeni a saját elméjét.

Ha valamelyik ország szuverenitását nem tartjuk tiszteletben, az azt vonhatja maga után, hogy bármelyik országét figyelmen kívül hagyhatjuk, amennyiben a politika szelei úgy fújnak.

Az ember nem felejt, csak elnyomja az emlékeket.

Egy magas réten, vad zergék között. A gidáik szökdécselnek. Amikor az ember a saját szemével látja ezt a szökdécselést, akkor megtud valamit, amit korábban nem tudott. Hogy mit? Nehéz megfogalmazni, de valami ilyesmit: akár jelent bármit is az élet, akár nem, a boldogság létezik. Az élet él, az élet élni akar.

Kevesebb ember egyenlő több vadállat.

A szolidaritás nem ugrik, ha füttyentenek neki. Nem lehet választani - az választ téged! Úgy érkezik, mint egy hullám, ami elragadja az embert! Egy érzés - hogyan is lehetne megfogalmazni? Olyan, mintha a városunk összes lakója a családtagunkká válna, és akként ismernénk akkor is, ha még soha nem láttuk, és soha nem is fogjuk.

Az ember végül rájön, hogy sok szükséges dolog unalmas, ugyanakkor elég sok minden egyszerre unalmas és érdekes.

Az ember mindig abból indul ki, amit maga előtt lát. Az emberek valójában úgy elárasztották a bolygót, mint a sáskák. Nem, ez azért nem igaz. A városokban úgy néz ki, de itt nem. Sok realitás megfér egymás mellett egy ekkora bolygón.

Ha az ember megemlékezik valakiről, aki már meghalt, azzal talán egy icipicit még életben lehet tartani az illetőt.

A méltóság olyasmi, amit másoktól kapunk meg, ott van a szemükben, egyfajta tisztelet. És ha az ember nem kapja meg, gyûlni kezd benne a harag. Ezt én nagyon is jól tudom. Az a harag meg is ölheti az embert. Azok a fiatal fiúk azért robbantanak fel ezt-azt, azért dühösek, mert nincs emberi méltóságuk. Ami olyasmi, amit másoktól kapunk meg, így ez nehéz ügy. Úgy értem, ki kell érdemelni, de végső soron mások adják meg az embernek. Úgyhogy a legdühösebb fiatalemberek azért robbantgatnak fel mindenfélét, mert nem kapják meg, és legnagyobbrészt más emberek esélyeit robbantják fel ebben a világban.

Az alapvető élelmen és hajlékon túlmenően, amire csak állatokként van szükségünk, ez az első: a méltóság. Erre mindenkinek szüksége van, és mindenki megérdemli, pusztán azért, mert ember.