Kollár Betti

Az első csók különleges dolog. Valószínûleg azért, mert nincs semmilyen tapasztalatod, csak elképzeléseid. Annyiszor próbálod már elképzelni, milyen lehet, megnézel egy csomó filmet, olvasod a romantikus regényeket, és számtalan helyzetben megálmodod, milyen is lesz. Ám amikor megtörténik, rájössz, hogy bármit képzelegtél is, az semmi nem volt a valósághoz képest.

A nagy játékosok is lesérülnek időnként, de aztán talpra állnak.

Milyen szeszélyes is az élet! Mikor vágyunk valamire, nem adja meg, és mikor már nem akarjuk, akkor elénk tárja.

Előszeretettel bélyegzünk másokat furcsának vagy őrültnek anélkül, hogy egy percre is elgondolkodnánk.

Ne gondolkodjunk, mi lesz holnap, hanem élvezzük azt, ami aznap történik!

Mindannyiunknak megvan az a tulajdonsága, amit nem szeret, amitől szenved, amin változtatni akar, vagy amit észre sem vesz.

Nem rossz, ha valaki bátorít. Ettől nem leszek gyengébb, csak erősebb.

A pályán nem vagy egyedül, és nem is mész semmire egyedül, mert ellened is öten vannak. A kosárban bíznod kell a társaidban, hagyatkoznod rájuk, egy hullámhosszon lenni velük a pályán és azon kívül is.

Nem gyengeség megosztani másokkal a fájdalmunkat és keserûségeinket. Erre vannak a barátok.

Akiknek egymásra kell találniuk, azok egymásra is találnak. Mindegy, mi áll az útjukban.

Nem az a fontos, hogy mikor találjuk meg a hivatásunkat, hanem hogy egyáltalán megtaláljuk.

Olyan, mintha egymás mellett haladnánk ugyanazon az úton és ugyanoda tartanánk, mégis képtelenek vagyunk összetalálkozni. Mintha csak egy átlátszó üvegfal magasodna közöttünk. Mikor meglátjuk a másikat, megindulunk egymás felé, de idővel mindig beleütközünk, és sosem tudunk összetalálkozni.

A szerelemnek olykor múlnia kell. Majd túl leszel ezen is, és találsz valaki mást, aki sosem okoz efféle szívfájdalmat.

Az igazság szörnyen fájdalmas tud lenni. Még úgy is, ha nem először szembesülünk vele. Sőt, talán másodszorra még fájdalmasabb.

Természetes, hogy könnyebbnek tûnik minden, ha valaki más intézkedik, de már kevésbé kellemes, ha ezzel keretek közé szorít minket.

Az ember azt hinné, ha észleli saját magán a problémás magatartásformát, akkor máris egyenes út vezet a változáshoz, de ez messze nem ilyen egyszerû.

Sehol sem kaphatja meg az ember azt, amit az otthon nyújthat.

Vagyunk valamilyenek, annak megfelelően, ahogy neveltek, amik ránk ragadtak, illetve amiket eltanultunk másoktól. Aztán egyszer csak rájövünk, hogy nem jól csináljuk, és a boldogabb élet érdekében elengedhetetlen a fejlődés és a változás.

Nem elég, ha van munkám, elengedhetetlen, hogy szeressem is azt, amit csinálok, és éltessen a tettvágy meg a hivatástudat, mert életünk egy jó nagy részét a munkahelyünkön töltjük.

Nincs rosszabb annál, mint amikor valaki karnyújtásnyira áll tőled, de a hiánya mégis fojtogató.