Konrád György

A kapcsolatok kultúrája a tartózkodás és a közeledés, szemérmesség és őszinteség ellentétes impulzusainak finom váltakozását igényeli. A szeretet nem erkölcsi kötelességem mindenkivel szemben, a tolerancia igen, ennélfogva a türelem egyetemes eszmény.

Az emberiesség a cselekvés világában a lelkiismeret kísérő szólama, akár vallásosak vagyunk, akár nem.

Nem hiszek a megbánásban. A léleknek vannak olyan szobái, ahol meghasonlás nélkül együtt vagyunk mindazzal, amit tettünk.

Mindenki úgy gondolja, hogy igaza van. Mindannyian virágzó teljességgel ülünk tudatunk csarnokának a közepén.

Nem azt szeretjük, aki érdemes rá, hanem akit szeretünk.

A ház mindig hûtlen, mert vagy előbb elpusztul, mint te, vagy túlél téged, és hajlékot ad bárkinek, bárminek.

Ha az ember a rendkívüli időkben is a rendes időkből származó elképzelései szerint jár el, akkor tartozik az ördögnek egy úttal.

Az élet szerencse, a halál balszerencse, az ember tehet magáért valamit, de nem sokat, és néha gőgből azt sem teszi meg.

A szegénység kibírható, ha van igazság.

Van, aki ezer veszély között elvitorlázik a messzeségbe, van, akinek otthon is ezer veszélyt rejteget az élete, de olyan is van, aki a kávéház plüsskanapéján hátradől, és mindezt elképzeli. Van, aki bölcsességre tesz szert, pedig ki sem mozdult a falujából. Van, aki bölcsességre tesz szert, pedig többször körüljárta a földet. De a legtöbb ember híjával marad a bölcsességnek, akár megül a falujában, akár egyfolytában úton van.

Értelmiségi az olyan ember, akit az igazság érdekel és nem a hatalom. Politikus az olyan ember, akit a hatalom jobban érdekel, mint az igazság.

Az én és a világ szembenállása valójában az én szembenállása a halált tartalmazó valósággal. Az én: folytonos bizalom, hogy talán megúszhatjuk. A valóság a halál, amely kívülről jön. Az énhez képest a test is külvilág. Csak ez marad meg igazi ellenfélnek, a tény, hogy el kell múlni innen. Az alapvető fikció a halhatatlanság. Az ember legmerészebb hipotézise isten, aki olyan, mint ő, de nem hal meg. Kilépni tér és idő korlátjai közül, ez az álom vagy a föltehető másvilág célja.

Még szinte sohasem találkoztam olyan emberrel, aki ne tudott volna valami olyat, amit én nem tudok. Talán nem is akadt olyan ember az életemben, akitől valamit ne tanultam volna. Ez adja számomra az emberekbe vetett bizalmamat.

Ha valakit szeretek és azt elveszítem, akkor a gyászt mindenképp végig kell élni, gyászolnunk kell holtunkig azt, akit szerettünk.

Az ember utasítsa el azt, amivel nem ért egyet, ne alázkodjon meg, még ha ennek következtében kellemetlenebb helyzetbe kerül is átmenetileg. És próbálja meg értékelni az új helyzetben a jót. Mindig azt kell nézni, ami marad és nem azt, ami elveszett.

Én azt hiszem, a szeretetet nem lehet megparancsolni. Viszont azt biztosan vallom, hogy a másik ember iránti tapintatnak akkor is mûködnie kell, ha a szeretet nem áll fenn. Én nem szeretek minden embert, nem is hiszem, hogy létezne ilyesmi. De ha olyan valakivel kerülök kapcsolatba, aki a segítségemre szorul, vagy egyszerûen csak arra, hogy elfogadjam őt, akkor biztos, hogy készen állok erre. A tapintatra mindenki képes kell, hogy legyen.

Minél idősebb lesz az ember, annál több distanciával képes rálátni az életére. Ez a távolság segít a gondolkodásban, segít abban, hogy a bent és a kint közötti ingamozgást el tudja végezni. (...) Ez a mozgás a szív ritmusával is megegyezik, amely az állandó igen-nem válaszok között ringatja az embert. Számtalan ilyenfajta ritmusból áll az életünk, akár a szerelemre, az ölelésre, akár másfajta emberi kapcsolatokra gondolok. A szerelem egyébként kiváló példa erre, hiszen egyik pillanatban eggyé olvadok a másikkal, a legközelebbi közelségben vagyok vele, de ez nem tarthat örökké, s amikor kívül kerülök, akkor ki is józanodom, távolságtartással szemlélem ugyanazt az embert, a szerelmem tárgyát. Így alakul ki az éleslátásunk.

Voltaképpen mindannyian hordozunk egy várost a fejünkben, amit mindabból teszünk össze, amilyen városokat, tájakat, helyeket az életünk során megtapasztaltunk. Minden emlékünkhöz térbeli emlékképek kapcsolódnak. Ezeket őrizzük egy életen át. Egészen kicsi gyermekkorunktól kezdve. Már a legkisebbeknek is megvan a maguk zárt, gömbszerû világa, amelynek tér- és idődimenzióját saját maguk alakítják. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, érdemes gyermeki szemmel éreznünk, látnunk és figyelnünk a világot.

Hogy az embernek kell-e az emlékezés? Úgy, ahogy a járás kell a lábnak. Anélkül elsorvad. Aki nem emlékezik, az tudatsorvadásban szenved, valamilyen szervét nem használja, ami a többire is bénítólag hat. Nekem kell az emlékezés, mert az élet így kevésbé unalmas. Bárhol vagyok, bármilyen álmosító környezetben, mindig kiszökhetem, hátrébb gurulhatok pár évtizeddel, elszórakoztathatom magamat. Nincs személyiség jelentésdús biográfia nélkül.

Ha elveszítem a múltamat, akkor elveszítem önmagamat. Akkor nem látom, hogy mi köt az élethez. Az emlékek százlábú bogarak lábai. Velük a világba kapaszkodom. Voltam, tehát vagyok.