Konrád György

A másik embert még abban is tisztelhetem, akit gyûlölök. Szeretném a legőszintébben kijelenteni, hogy ragaszkodom a gyûlölet jogához. Ha megvan, lehet, hogy nem élek vele.

Nem ígérem meg, hogy szeretni fogom a felebarátaimat, mint önmagamat. Igyekszem tisztelni őket. A szeretet fogalma követelő és bizonytalan, nem szerethetek minden embert. Keveset csupán, s azokat sem egyformán. Ha ennél többet ígérek, akkor muszáj képmutatónak lennem.

Csak afölött tudok hatalmat szerezni, amiről tudom, hogy mi az. Csak akkor tudok a magam ura lenni, ha megértettem, hogy mi van bennem.

Mi magunk is alkotások vagyunk, érdekesebbek, mint a saját mûveink.

Minden nap én magam építem a múltam birtokát, és úgy élek rajta, amilyenné tettem.

A világ tele van ágaskodó, duzzadt kollektív öntudatokkal, ezeket fordítják le a politikák a maguk frázisaira. Ami civilben nevetséges volna, így a politika által ünnepélyes lesz. A magánemberi ostobaság többes szám első személyben szólva mélyebb értelmet nyer.

Senki sem egészen az, aminek gondolja magát, hanem még valami más is. Ez a még valami más viszi ismeretlen határok felé.

Néha ahhoz kell a nagyobb bölcsesség, hogy felismerjük: amit keresünk, az már régen megvan nekünk, a legjobb helyen a birtokunkban van.

Embernek lenni, ha már emberek vagyunk, elég bajos és körülményes feladat. Mindenki maga találja ki, hogy mit tesz az: embernek lenni.

Beleszeret az ember egy édes lányba, nem történt semmi különös, csak éppen nekiadta az életét. Aztán kiderül, hogy mama, édesanya, anyaszörny. Nézed a kedvest, fények játszanak az arcán, egyelőre simogat, vadmacska, hiúz. (...) Amíg a páromat öleltem, éreztem, hogy sohasem tudom bekalandozni ezt a testet, és veszélyesen hittem, hogy nem vagyok egyedül. Jó volt annyit adni neki, amennyim volt.

Mindannyian kísérletek vagyunk, önarcképet költünk, esélyként megkaptuk magunkat, hogy készítsünk belőle valami egészet. Mindenki összeügyetlenkedi a maga játszmáját, amelyet számon tart egy megvesztegethetetlen angyal.

Aki adni akar, az rendszerint talál valakit, akinek adhat. Aki csak kapni szeretne, az csupa gyulladás, és kapni se, adni se tud.

Kérdezik: milyen európai értéket tartok kiemelkedőnek? A tapintatot nevezném annak. Ezt a szeretetnél kevésbé giccsesnek látom, magában foglalja a megfigyelést, az ismeretet, az empátiát, és azt az elvet, hogy ne tedd a másiknak, amit magadnak nem kívánsz. Lehetővé teszi az érdeklődést, de elhárítja a bizalmaskodást. Az együttéléshez leginkább tapintat kell, barátságnak, szerelemnek egyaránt meghosszabbítója, összetevője, fûszere, összefér a magánnyal is, de tekintettel van a másik emberre. Feltételezi az önuralmat, a civilizált családi hagyományt, magában foglalja a megértő intelligenciát, az életismeretet, a szív okosságát és a tapasztalaton nyugvó igazságosságot.

Szeretetemmel nem szoktam más embereket erőszakosan körülkeríteni, védekezésre és elhárításra késztetni. Van egy ideális mértéke annak, hogy milyen közel megyek másokhoz, és milyen közel engedem őket magamhoz. Van úgy, hogy szerelmünket újra meg újra el kellett csábítani, és ha lusták vagyunk rá, meg kellett bûnhődnünk érte.

Sehol olyan szabad nem voltam, mint a kedvesemmel az ágyban. Átszellemült rögtönzés, markomba illő tökéletességek, remek kis zümmögések, alig mozduló testek belső ámokfutása, egyszerre érkező és szembetalálkozó gyönyör. Akarhatod minden percét-porcikáját, harci ábrándod lehet egy másik ember teljes meghódítása, agyoncsaphatod a vetélytársadat, ez mind szép és természetes, ez mind igen állatian emberi.

Amikor odaadóan figyelem a másikat, észreveszem benne a csodát. (...) A csoda szivárványív a másik körül, a szerelmes meglátja.

Van-e nagyobb kihívása egy férfinek, mint egy nő? És egy nőnek, mint egy férfi? Ki lehet veszélyesebb annál, akire rávakulunk? Itt van a női elem körülöttem, a kert csupa húsos lomb, testekkel vagyok körülvéve. Aki nyerni akar, veszíteni fog, és csak az fog nyerni, aki nem akar semmit sem. Rangos férfiak meg tudnak hajolni egy édes, kényes nő előtt. Egy nőt nem lehet legyőzni, csak túlélni, esetleg megfeledkezni róla, vagy behódolni neki.

Minden könyv valamilyen helyzetben születik, és a könyvnek nem árt, ha ez a helyzet nem unalmas.

Vagy, aki vagy, egyetlen a többi között, tehetséges vagy tunya, messzire látó vagy bandzsi, egy ember, aki több kényelmetlenséget túlélt, dolgozott mindenfélét, sok embert elvesztett, még egészségesnek hiszi magát, nem él számûzetésben, és megvan a királysága. Övé az, ami megtörtént vele, búcsúdélután. Talán elszökik a boldogság, talán jön valami baleset, de minden hely kiváló, ha rácsodálkozom. Már csak az lep meg, hogy az élet milyen rövid volt.

Önmagamat is alig ismerem, a többieket még kevésbé, nem ítélek, legföljebb védekezem. Ez a miénk, ez a személyes magány a mindenségben. A hit, hogy része vagyunk az egésznek, egyszerre büszkeség és alázat. Eszerint minden eseménynek értelme van, és mind igazodik valami tervhez. Mindvégig építkezem, a terv percenként alakul, és közben omlás, csapás, berogyás, sorvadás. Hónaljig a múltba temetve a jövő látomásai után kapkodom, vagy a fejemet kapdosom előlük.