Kontra Ferenc

A lustálkodás az ember kreatív állapota.

Minél idegőrlőbbek a hétköznapjaink, minél inkább úgy érezzük, kihasználnak bennünket, lelkünk annál erősebben törekszik a kiegyenlítődésre, a nyugalmi állapotra.

Akinek valóban van kérdése, annak nem lehet kitérni a tekintete elől, mert tudja a választ is.

Mindig irigyeltem a festőket, mert restek és némák maradhattak, nem kellett nekik semmilyen nyelven megszólalni, felolvasni, csak állni mélán, okos tekintettel a saját kiállításukon a mellett a pasas mellett, aki megkérdőjelezhetetlen szakértelemmel méltatja elévülhetetlen munkásságukat, holott hiába: az egész közönséges mázolás csupán, színek és formák egybekenése, tubusok halomba rakosgatása. De bezzeg megírni egy regényt szabott határidőre, és amikor nem megy, az éjszaka közepén kihajolni egy mondatért a friss levegőre, visszamenni a bekezdésbe, és nem találni azt a helyet, ahova az a mondat illene, ezért bezzeg nem sajnált engem senki, csak én magamat.

Valami újat felfedezni ismeretlenül, számomra mindig ez jelentette a kihívást, nem idegenvezetők után kullogni, és folyton arra nézni, amerre kötelező nevezetességeket látni, hanem andalogni csak, nézni a színház épületnyi kulisszáját, aztán szembetalálkozni a felnyitható híddal, tekintetemmel elkísérni az ûrhajószerû városnéző hajót, aztán továbbsétálni, amikor újra a lábam elé kanyarítják a vashidat, menni a hazafelé tartók felszaporodott csapatával tovább. Vannak sietők és vannak szemlélődők, minden újabb lépésnek célja van, és egyre inkább tudatosodik bennem, hogy én is valami felé tartok, anélkül, hogy eltévednék, ezek a csatornák vezetnek valahova. Hiszen keresés minden advent.

Bármilyen furcsán is hangzik, de a vaskos könyvek az olvasó kényelmét szolgálják: ha már egyszer befészkelte magát egy meghatározott fikcióba, otthonosan mozog a házban, ahol a szereplők élnek, hasonló folyamat játszódik le egy bestsellerben is fejezetről fejezetre, mint egy szappanoperában; azért kedvelik a háziasszonyok többek között a mamutsorozatokat, mert olyan minimális szellemi hozzájárulással ringatózhatnak a rétestésztává nyúló történetben, hogy közben semmiféle többletinformációval nem kell terhelniük magukat, egy újabb film elé ülni mindig kockázatosabb, hátha nem tetszik a helyszín vagy a szereplők kara. Ezért van az, hogy már az alcím feltünteti, miféle nézőközönségnek szánják. Már senki sem csodálkozik a szellemi renyheségre utaló meghatározásokon a tévémûsorokban, hogy most egy "kórházsorozatról", gimnazistákról, ügyvédekről szóló szappanoperáról vagy úgynevezett családi sorozatról van-e szó.

Toleranciáról, párhuzamosságokról, egymásmellettiségről, szellemi demokráciáról, mások személyiségének tiszteletben tartásáról az irodalomban itt éppúgy nem beszélhetünk, ahogyan a közéletben sem. Amikor azonban a gyûlölet túlcsordul önmagán, akkor a normálisabbja becsukja az ajtót, és azt mondja, köszönöm, tájékozódtam, csatornát váltok (...), továbbhajtom a rádió keresőgombját, mindenen akad egy gomb, ahol ki lehet kapcsolni, távol tartom magam az erőszaktól; aki ebben utazik, azt elkerülöm, nem kötelező mindenkivel egyetértenem, még a többséggel sem, megvan a magam világa, nem kell a másé.

Aki nem akar önmaga lenni, az ne is írjon semmit. Se zenét, se szakácskönyvet.

Kínálkozik egy ünnep, és ilyenkor az emberek nyitnak némi rést szorosra zárt kagylóhéjukon, többségük ajándékoz, tehát odafigyel szeretteire, és ebből a figyelmességből juthat másoknak is. Mert az ünnep arról szól, hogy adni örömtelibb, mint elvenni; a szeretethez kevesebb energia kell, mint a gyûlölethez.

Az írásnál magányosabb foglalatosság nincsen.

A könyv az én kezemben nem kegytárgy, amire csak ránézni szabad, hanem átvezetés egy másik világba, alkalom és eszköz és kíváncsiság és élvezet, mert különben minek.

Csak semmi érzést, érzelmet nem gyûjteni, mert abból akkor emlék lesz.

Annál veszélyesebb a bûnlajstrom, minél alaptalanabb.

Minél hátrább kerül az ember tudatában egy történet, annál tisztábban ragyog fel, amikor előkerül.

A végén nem az ellenség szavára emlékezünk, hanem a barátok hallgatására.

Néha azt a legnehezebb megtenni, amit szeretetből teszünk.

A feketelistát először az érzékeli, aki szerepel rajta.

Aki csak úgy lapoz néhányat, az menthetetlenül kiesik a történetből.

Nem kell bûnösnek lennünk ahhoz, hogy bûntudatunk legyen.

Egy napon minden népet arról fognak megítélni, hogy fáikkal miként bántak.