Kornis Mihály

A házad hiába lesz nagyobb, ha a lelked egyre kisebb.

Megenyhül a szívem, annyira sajnálom magam.

Vedd észre magad. Az a pillanat lesz a második születésed. Nem futsz többé. S egy méltósággal teli, de agyonhajszolt üldözöttet pillantasz meg lelkednek tükrében.

Tiszteld magad, és tisztelhetővé válsz. Akkor is, ha nem mondják.

Az igazságtalanságot nem lehet törleszteni. A törlesztéssel csak növelni lehet.

Amit a fényben láttál, arra a sötétben is emlékszel majd. Reménységet akarok lopni a szívedbe, ahogyan Prométheusz lopott tüzet az istenektől az embereknek. Meg akarlak tanítani tüzet gyújtani a bensődben, a gondolkodó szívedben. Fáklyaként vezet majd a labirintusban.

Az embernek a lehetetlent érdemes követelnie magától, hogy abból legalább, ami lehetséges, biztosan meglegyen.

Mi, emberek olyan angyal-jelöltek vagyunk, akik dühösek is tudnak lenni. Nem baj az. De ha észnél vagy, indulatod habját gyorsan lesöpröd. (...) Ha időnként mégis elbuksz, jusson eszedbe, hogy csak ember vagy te is. Éppúgy, mint aki megbántott.

A munka a robottól abban különbözik, hogy személyes értelme van. Akkor is örülök, hogy megcsinálhatom, amikor fáradsággal jár. Nem tudják megparancsolni; megteszi az ember, ha nem parancsolják is. Belső parancs. Nevezzük a nevén: játék.

A szeretetnek nincs oka. Van. Támad. És ha valóban feltámad, kifogyhatatlan. Aki megérzi magában ezt az erőt, az szerény lesz. Van ereje felülemelkedni bármi veszteségen. A szerénység növeli az önbizalmát. Akinek van önbizalma, nyugodt. Egyre többet képes belátni, átlátni a helyzeteket, felfogni az összefüggéseket, beleélni magát a másik helyzetébe. Tehát mind könnyebb szeretnie: megengedi magának a mindent-megbocsátás őrült luxusát.

Van még egy ígéret abban, ha képes vagy hálát érezni, amiért élsz. Akkor érdeklődésed végül az Élet Forrására irányul. S mivel az igazi szerelem szenvedélyes eggyé válás, ha menthetetlenül belezúgsz, belezuhansz az Élet Forrásába, ugyan ki különböztethet meg tőle? Hol talál fogást rajtad a halál?

Aki a más szerencsétlenségét a nyakába veszi, annak majdnem olyan lesz az élete, mint azé a szerencsétlené. Az első segítő mozdulat másodikat szül. Ha a második nem szül harmadikat, az végső soron árulás.

A belső hang magától csak akkor szólal meg, amikor nagy szükséged van rá. Létezik azonban egy olyan kérdés (...), amit a te gondolkodó szíved minden esetben meghall. És kivétel nélkül mindig meg is válaszol. Amikor szenvedéssel találkozol, belső hangod a gyötrelmes szituáció egészét halaszthatatlan, kétségbeesett kérdésként érzékeli - és meg is mondja, mit kell tenned. Megmondja, mi kell a másiknak itt és most, azonnal, tőled. Az a kérdés, megadod-e neki?

A jóság igenis gondolkodik. Holott a szívünk rossz tanácsadó. A legkevésbé sem érzésből, indulatból, érzelmi felindulásból fakad az, amire a bajban szükségünk van. Érzelmeink felett nem vagyunk urak.

Ha nem akarok több lenni adott önmagamnál, akkor cserbenhagyom a másikat, elárulom magamban az angyalt.

A jóság lázadás. Felkelést robbantunk ki - önmagunkkal szemben. Ez a lázadás átlátása annak, ha továbbra is úgy viselkedem, ahogy szoktam (...), az ide, ebbe a kínmarta világba kevés lesz.

A jog (...) az állam nyelve, hivatalos formában történő gondoskodás, és mint ilyen, gyarló, még az embernél is gyarlóbb, az ember szenvedését nem képes enyhíteni, de kísérletet tesz annak megelőzésére.

A jóság. Az mindig konkrét helyzettől függ. Van, amikor a konok számonkérésem tesz jót a másiknak, van, amikor az ellenkezője. Magára kell hagynom, hogy jót tegyek vele, a másiknak a kezét sem szabad elengednem. Lehet a haragom is jóság.

A rossz mellett ott áll a jó is. Azért van jó, mert rossz is van: mindkettő a szabad ítélet, a szabad akaratunkból származó döntés következtében jön e világra.

Hogy képesek vagyunk valami nálunk többet elképzelni, feltételezni, helyet adni neki magunkban, ily módon szüntelen tágasabbá tenni a lelkünket, az eszünket, a képzeletünket: ez a lehetőség, én azt hiszem, hatalmas ígéret.