Kovács András Péter

A közönség egy olyan csoport, amelyet szinte lehetetlen kiismerni. Valakit kipécéz magának, és az egekig magasztalja, máson meg áttapos.

Azért szeretjük a másikat, mert a másik is szereti magát. Az tud boldogan élni a másikkal, aki saját magával is képes boldogan élni. Tudom, érzem, hogy hangzik mindez, de ezt nem könnyû elérni, ez korántsem annyira magától értetődő állapot, mint amennyire közhelyesen hangzik.

Isten látja lelkemet, én mindig a lányok szívéhez kerestem a kulcsot, de valahogy a pinceajtó mindig előbb nyílt.

Néhány napnak pedig még el kell telnie ahhoz, hogy rájöjjenek: az emberek nem kisszerûek, és azzal, hogy köztük élnek, ők sem válnak azzá: itt mindenki egyszerûen csak ember. Ez a legkevesebb, és sajnos a legtöbb is, ami rólunk elmondható.

A gyerek nem problémát lát maga körül, hanem az életét. Ha valamiben fölnősz, azt nem problémának látod, hanem adottságnak. Ha az osztálytársaid például elkapnak a fiúvécében, és vörösre püfölik a hasadat hétfőn, kedden és szerdán minden héten, akkor te nem azt mondod, hogy abúzus áldozata lettél, hanem hogy hétfő van.

Az embernek igazából nem az az első emléke, amire emlékszik, hanem az, amire emlékszik, hogy emlékszik, tehát amit később emlékként tudatosítottál magadban, és azóta azt az emléket őrzöd, ahogy azt tudatosítottad.

Amikor egy születés történik, akkor ott három ember születik: egy gyerek meg két felnőtt.

Szerintem az embernek nem kell meghalnia ahhoz, hogy őszintén tudjanak róla beszélni, sőt jó lenne, ha már életünkben tudnának rólunk őszintén beszélni, és nem attól félni, hogy vajon mit fog gondolni a másik.

Tudod, hogy hívják azt a gyerekkori élményt, ami aztán egy életre szól? Trauma. Isten ments az életre szóló gyerekkori élményektől!

A trauma ismertetőjele, hogy a múltban történt, de a jelenben tart, tehát olyan erősségû újra és újra, mintha éppen most történne meg.

Ezt csinálja a humorista, ez a dolgunk, hogy felrajzolunk valamit az agyadban, és amikor már kész a rajz, akkor egy mozdulattal összetépjük. Valami teljesen mást mondunk, mint amit te vársz, és ebből lesz a nevetés, ebből a meglepődésből. Ha nem jön a nevetés, az azt jelenti, hogy nem volt elég alapos a rajz ahhoz, hogy kellően meglepődjél.

Ahhoz, hogy leírjál egy oldalt, el kell olvasnod százat. (...) Ahhoz, hogy meg tudj tartani egy másfél órás előadást az egyetemen, két-három napot bent kell ülnöd a könyvtárban. (...) Akkor beszélj, ha van mondandód!

Nagyon furcsa az, amikor valaki még negyvenévesen is a gyerekkorával takarózik vagy azzal menti ki az aktuális hiányosságait.

Az ember azt gondolja gyerekként, hogy ahogy van saját élete, úgy van saját sorsa is. Aztán csak felnőttként döbbensz rá és veszed észre, hogy te tulajdonképpen ugyanazokat az egyeneseket húzod tovább, csak a saját vonalzóddal.

Az embernek előbb-utóbb meg kell tanulni abban a szakaszban boldognak lenni, ahol éppen jár.

Ott kell boldognak lenned, ahol éppen vagy. Nem hajkurászhatsz állandóan álmokat, hanem a legjobb, hogyha minél hamarabb megtanulod jól érezni magad abban, amiben vagy.

Minél zordabbak a körülmények, annál nagyobb az igény a humorra. Nevetni még mindig akarnak az emberek.

Az internet egy olyan globális közös nevező a gyerekeknek, ami nemhogy munkásosztály és középosztály közt elmossa a határokat, de országok között is.

Amikor azt hiszed valamiről, hogy megvan, akkor az még csak 60%, és akkor még van 40, amit hozzá kell tenni. Ez lehet, hogy nem is megy azonnal, lehet, hogy félre kell tenni, lehet, hogy küzdeni vagy vergődni kell vele, de még ott van 40%-nyi munka.

A nőknél a kérdőjel csak egy fölösleges kanyar a pontig.