Lángh Júlia

Az öregedést el kell fogadni, tiltakozni ellene annyi, mint a természet ellen protestálni.

Ezt az elcsépelt szöveget, szeresd a másikat olyannak, amilyen, és ne akard másnak látni, hiába ismerjük, hiába tudjuk, hogy így van, csak öregen vagyunk képesek megvalósítani.

Úrilány nem veszi észre, ha észreveszi, hogy észrevették.

Az ember néha azért kedvel egy partnert, mert sikerül úgy viselkednie vele, ahogy másokkal nem szokott, de mindig is szeretett volna.

A sok - egyszerûsítve belvárosi értelmiségi - nő között egy trónszék-szerû fotelban egy szál árván ül a szétázott arcú, vöröslő orrú hajléktalan asszony, jelképe a város összes hajléktalanjának, felkiáltójel a lelkiismeretnek. És a jele annak is, hogy egyenrangúság nincs. És megoldás sincs.

Kik vagyunk mi egymásnak? Mi az identitásunk? Olyan sokféle szóval lehet kifejezni egy kapcsolat jellegét, mi melyik vagyunk?

Annyira élesben megy minden, mintha egy utolsó roham lenne, most még gyorsan, gyorsan, teljes gőzzel égetve az üzemanyagot, éljünk és élvezzük, hogy élünk, mert ez már a búcsú. Ami rendben is van, nehogy már ne vegyünk tudomást arról, hogy egyszer vége lesz, és ezúttal nem a szerelemről beszélek, hanem az életről.

Nem az internet vagy más tesz függővé, hanem aki fogékony erre, az tárgyat keres a dependencia-igényéhez. És egyre több kell neki szenvedélye tárgyából.

Alapvetően az a fontos, hogy én szerethessek. Legyen kit szeretnem, szerelemmel. Persze az se rossz, ha szeretve vagyok, de az is elég, ha a másik fogadja.

A szerelem nem varázsszóra születik, hanem csináljuk, igaz, rejtélyes kémiai folyamatok hatására, amiket régen Ámor nyilainak hívtak. De mi magunk csináljuk, gerjesztjük, alkotjuk, teremtjük és alakítjuk, időnként hagyjuk mértéktelenül növekedni is, hogy még jobban belebóduljunk.

Még egy háziállattal is milyen bonyolult a kapcsolat. Igaz, egy macska nem egyszerûen háziállat, sokkal több annál. Házi isten, régmúlt idők pogány istene. Vagy legalábbis királynő.

Nem lenne jó hozzászokni ahhoz, hogy egyszerre csak van valaki, lett valaki, akivel naponta megoszthatok mindent (...). Ez veszélyes. Beleélni magamat valamibe, ami az összetartozás látszatát adja, csupán attól, hogy napi kapcsolatban vagyunk.

Békés, kisimult vonásokat csak a meghaltakon látunk. Az élőkön még ott ül egy egész élet gyötrelme, hiábavaló erőfeszítések és vesztett csaták emléke, és erőlködés a létezés utolsó perceiért. Hogy még, még, még egy kicsit. Még akkor is, ha fáj.

Azért kell jól karbantartani magunkat, azért kell nagyon jó formában lenni, hogy végigélhessünk mindent, amit akarunk az élettől, és akkor menjünk el, amikor már nyugodtan el is tudunk szakadni, amikor már legyinthetünk, hogy jó, tényleg kész, befejeztem, nincs már ide kötődésem. És akkor könnyû lesz elmenni.

Nem lehet valakit szelektíven elfogadni, csak teljes egészében, vagy sehogy. Micsoda totalitarizmus a természettől!

Egészen más úgy ülni egy vendéglői asztal mellett, illetve akárhol a nyilvános és privát szféra helyszínei közül, hogy majd később jön oda valaki, mint ha tudjuk, senki nem fog jönni, nem is várunk senkit.

Mindenképpen rossz és nehéz, de egyedül valószínûleg elviselhetőbb az élet.

Van időutazás. Tud egyszerre élni virgonc múlt, törékeny, madárcsontú jelen és istenek ködében gomolygó jövő.

Ha távoli bolygóról érkezve közelednék a Földhöz és fülelnék kicsit, milyen itt a világ, vagy legalábbis az, amit belőle a sok ezernyi rádió hangzavara mutat, először megriadnék, nem is akarok landolni, gondolnám, ezek itt mind gyakorló őrültek. Háború, tömegmészárlás, merénylet, éhínség, nyomor, környezetmérgezés, korrupció és nagyhatalmi hamiskártyázás hírei, ugyanakkor gyermekded szórakoztatás, csacsi fecsegések, értelem és érzelem teljes hiányáról tanúskodó cukrosrózsaszín tereferék. Furcsa népség. Aztán meggondolnám magam és mégiscsak besurrannék közéjük, mert kíváncsivá tennének, de valószínûleg egy kicsit félnék emberré válni.

Kétféle ember van: az, aki szabad, kíváncsi, mozog, néz és figyel, és az, aki nem mozdul, merev, és gyanakodva nézi a mozgót.