Lauren Graham

Nincs telefon, sem chat. Lenémítjuk azt, ami csörögni tud, és kijelzővel lefelé fordítjuk a mobilunkat. Ez a mi életünk, és jogunk van hozzá, hogy zavartalanul töltsünk egy órát, és ez különösen vonatkozik a szeretteinkre.

Le kell dönteni a falakat, amelyek visszatartanak bennünket. Ne foglalkozzanak a kétellyel, mert a kétely nem jó barát, és csak haladjanak tovább, tovább, tovább.

Amikor az ember önéletrajza még jóformán üres, nem lehet tudni, hogyan alakulnak majd a dolgok. Nem lehet tudni, hogy az idő, amit most belefektetünk, valaha majd az az idő lesz, amikor keményen dolgoztunk az álmunk megvalósításáért, vagy az, amikor hülyét csináltunk magunkból.

Töltsünk néha időt magunkkal, a gondolatainkkal, miközben a világon semmi tennivalónk nem akad! Különben honnan tudnánk meg, kik is vagyunk valójában?

Van, hogy az a legizgalmasabb valamiben, amikor eltervezzük, és miután megvalósítottuk a tervünket, leeresztünk, mert be kell látnunk, hogy kereshetjük a következő izgalomforrást.

Az is eredmény, ha valamit jól csinálunk, de talán még nagyobb, ha olyasvalamit csinálunk jól, amit egyáltalán sehogy sem szeretnénk.

A bukás mindig humorosabb, mint a siker, és sokkal inkább nevezhető univerzális nyelvnek.

Az élet nem (...) szájbarágós, és nem akkor kapjuk meg, amire vágyunk, amikor vágyunk rá, különben nem is élet lenne, hanem italautomata.

Manapság a különböző magazinok úgy igyekszenek felkelteni az ember egyre jobban igénybe vett figyelmét, hogy óriási szenzációként és leleplezésként adnak el minden hírt.

Akit közel engedünk magunkhoz, előbb-utóbb meglátja, hogy néz ki a ruhásszekrényünk, amikor igazán tragikus képet mutat, és onnan tudjuk, kitart-e mellettünk az illető, hogy hogyan reagál. Nem élhetjük le az életünket alakformáló harisnyában.

Már így is érzem, hogy reggel iszonyúan zavarban leszek, és bûntudatom lesz. (...) Ám ma este annyira jól esik rossznak lenni. Ma este valahogy minden annyira elkerülhetetlennek tûnik.

Mintha a testem és a hangom valami módon össze lenne kötve, és amíg nem tudnak megegyezni abban, hogyan mûködjenek együtt, addig én sem moccanhatok.

Lehet, csak én látom így, de megítélésem szerint elképesztő idiótából épp most váltam egyértelmûen zsenivé! Egyenesen és merészen beszéltem, mint egy olyan nő, akinek van önbizalma, és bátorságom jutalmául nyílt és jóleső választ nyertem.

Nem ácsoroghatok itt egy örökkévalóságon át, azokon a csodás dolgokon merengve, amelyek még meg sem történtek.

Légy hiteles, mondd azt, amit gondolsz, és gondold is azt, amit mondasz, ne feledkezz meg az adott körülményekről.

Talán pontosan ez jelenti a különbséget a siker és a kudarc között. Talán túl gyenge vagyok. Túlságosan szeretem jól érezni magam ahhoz, hogy hajlandó legyek rosszul érezni magam a siker kedvéért.

Elábrándozok arról, hogy egy nap talán nemcsak elhaladok ezek előtt az üzletek előtt, miközben vágyakozó pillantásokkal bámulom a kirakatukat, de esetleg be is megyek. Hogy egy nap talán igazi kézitáskával a kezemben, felnőtt hölgyhöz illő magas sarkú cipőben lépkedek végig (...). Egy nap, egy nap talán...

Újra keresztülhúzza terveimet a sikeres önmagamról való álom és a valódi egyéniségem között felfedezhető jelentős különbség.

A darabban a szereplő, akit játszottam, állandóan azt hajtogatja: "Harminckét éves vagyok". Mintha ez magyarázat lenne mindenre, ami csak félresikerült az életében. Sejtelmem sincs arról, milyen lehet harminckét évesnek lenni, de azért el tudom képzelni. Úgy látom magam előtt ezt a nőt, mint aki megrekedt valami köztes időben, valami olyan életkorban, ami még nem számít mérföldkőnek, inkább afféle senki földjének. Egy olyan életkorban, amelyben viszont már kezdi megtapasztalni, hogy a reményei hervadásnak indultak.

Úgy érzem magam, mintha színész lennék egy hatvanas évekbeli olasz filmben: csak mondom bele a kamerába az időt kitöltő mondatokat, s egyre csak várom, mikor kapom meg a valódi szöveget.