Lauren Oliver

A múlt pusztán hatalmas súly, ami hátráltat. Ormótlan sziklaként épül be a belső világunkba.

Csak akkor lehetsz boldog, ha néha boldogtalan vagy.

Te talán megengedheted magadnak, hogy várj. Neked talán van holnapod. Rád talán ezer holnap vár vagy háromezer, vagy tízezer, olyan sok idő, hogy lubickolhatsz benne, foroghatsz benne, átengedheted az ujjaid között, mint az érméket. Olyan rengeteg időd lehet, hogy akár pazarolhatod is. Egyesek számára viszont csak a ma létezik.

Nagyon-nagyon ritkán - a vak véletlen és a csodás egybeesések következményeképpen, ahogy a pillangók éppen így vagy úgy rebbentik meg a szárnyukat, és egy-egy percre minden szál összetapad - elénk tárul a lehetőség, hogy a megfelelő dolgokat tegyük.

Többnyire - az esetek 99 százalékában - egyszerûen nem tudjuk, hogyan és miért fonódnak össze a szálak, és ez így van jól. Teszünk valami jót, aztán történik valami rossz. Elkövetünk valami rosszat, és mégis jó dolog követi. Semmit sem teszünk, mégis minden szétrobban.

Csupán egy századmásodpercig habozik. Előrébb hajol és rátapasztja a száját a számra. Kikapcsolódik az egész világ, eltûnik a hold, az eső, az ég, felszívódnak az utcák is a semmiben. Csak ketten létezünk a sötétségben, élve, létezve, elevenen.

Néha félek elaludni, mert magam mögött hagyok dolgokat.

Minden olyan véletlenszerûnek tûnik, minden megváltozhat egy másodperc alatt. Jó helyen lenni jó időben vagy rossz helyen rossz időben.

Eszembe jut egy történet a megfulladásról: amikor hideg vízbe esünk, nem fulladunk meg azonnal, mert a hideg összezavar minket, így összekeveredik a lent és a fent. Ezért elképzelhető, hogy mindvégig rossz irányba úszunk, lefelé úszunk, lefelé menekülünk, a fenék irányába, amíg el nem süllyedünk. Így érzem magam. Mintha minden megfordult volna.

Elborzadok azon, hogy milyen könnyû tévedni az emberekkel kapcsolatban. Egyetlen apró szeletet látunk belőlük, és azt hisszük egésznek. Az okot látjuk, és azt hisszük okozatnak, vagy fordítva.

Olyan ember akarok lenni, akire szívesen emlékeznek, nemcsak egyszerûen emlékeznek.

Olyan sok minden lesz szép, ha jobban megnézed.

A tekintetével az arcomat fürkészi, majd elkapja a pillantását és valahányszor visszanéz rám, olyan érzés, mintha széthullana a világ, és csak mi ketten maradnánk egy élénkzöld mező közepén.

Valószínûleg ez a titok, ha azt akarjuk, hogy a dolgok olyanok maradjanak, mint régen. Felfelé kell nézni.

Ez már csak így van a barátokkal. Törvényszerû. Visszatartanak a szakadék szélén.

Furcsa... az ember azt hinné, hogy amikor szörnyûségek történnek, minden más megszûnik, például pisilni sem tudsz, enni sem és inni sem, de ez így nem igaz. Mintha te és a tested két különböző dolog lenne, mintha a tested elárulna és tovább pörögne idiótán, állatiasan, víz után szomjazva, szendvicsekre vágyva, a mosdóba szaladgálva - mialatt az egész világod darabokra hullik.

Nem az én hibám, hogy nem tudok olyan lenni, mint te! Én nem úgy kelek fel mindennap, hogy gyönyörû, csillogó, boldog helynek látom a világot! Én nem így mûködöm... és engem nem lehet megjavítani.

A legjobb barátok első számú szabálya: bizonyos dolgokat soha nem szabad kimondani.

Korábban soha nem gondoltam bele, de csodálatos, hogy hányféle fény van a világon és hányféle égbolt: a tavasz halványkékje, amikor az egész világ irul-pirul; a júliusi dél buja, élénk derûje; a bíborszínû viharfelhők, a zöldes háborgás, mielőtt lecsap a villám, és az őrülten színes naplementék, amik kábítószeres álomhoz hasonlítanak.

Milyen furcsák az emberek. Mindennap látod őket - azt hiszed, ismered is-, és egyszer csak kiderül, hogy semmit sem tudsz róluk.