Lauren Oliver

Azt hiszem, a búcsú mindig ilyen - mint leugrani a szakadék széléről. A legrosszabb az egészben meghozni a döntést, hogy leugrunk. Ha már a levegőben vagyunk, semmit sem tehetünk, csak engedjük megtörténni.

Egyre messzebb és messzebb húzzuk meg a határt, és minden alkalommal áthágjuk. (...) Meglepődnél, ha tudnád, milyen könnyû letérni a megszokott pályáról és kirepülni egy olyan helyre, ahol senki sem érhet el. Elveszíteni önmagadat - elveszni.

A papoknak és a tudósoknak egy dologban igazuk van: a lelkünk mélyén semmivel sem vagyunk jobbak az állatoknál.

Ha átlépsz egy határt, és nem történik semmi, a határ elveszti a jelentését. Hasonló ez ahhoz a régi találós kérdéshez, hogy ha egy fa eldől egy erdőben, ad-e valami hangot, ha senki nincs a közelben, aki hallja.

A buliktól mindig görcsbe rándul a gyomrom, de nem rossz értelemben: ahogy a ház felé tartunk, úgy érzem, bármi megtörténhet. Persze legtöbbször nem történik semmi. Legtöbbször egyik éjszaka belefolyik a másikba, ahogy a hetek és a hónapok is összefolynak. (...) De az éjszaka elején bármi lehetséges.

A szív törékeny dolog, ezért kell nagyon vigyázni rá.

Nekem elhihetitek: ha a múlt hangját halljátok, érzitek, ahogy rángatja a pólót a hátatokon, felcsúsztatja ujjait a gerinceteken, a legjobb megoldás - sőt az egyetlen - elfutni.

Az ember néha azt hiszi, hogy a múltnak üzenete van számára. Úgy véli, oda kell figyelnie rá, fülelnie kell a suttogására, hátra kell hajolnia, le kell guggolnia, hogy hallja a hangját kiszivárogni a földből, a holt helyekről. Az ember azt hiheti, hogy kaphat valamit a múlttól, vagy megérthet valamit a segítségével. De én tudom az igazságot (...). Tudom, hogy a múlt hátrafelé és lefelé húz; folyton arra ösztönzi az embert, hogy a szelet hallgassa, meg a fák összedörzsölődő ágait, mintha valami titkos beszédet akarna megfejteni, és összerakni a széttört darabokat. Reménytelen vállalkozás.

Mindenki, aki valaha végigszenvedte a középiskolát, egyetért abban, hogy a tanulóknak össze kell fogniuk a szülőkkel, tanárokkal és zsarukkal szemben. Ez is egy afféle láthatatlan elválasztó vonal: ők velünk szemben állnak.

Aki felugrik az égbe, nagyot zuhanhat, De meglehet, hogy repülni fog.

Minden rendben lesz. Semmitmondó szavak, amiket a semmibe, a hatalmas, sötét ürességbe mond ki az ember, mintha kaparászva próbálnánk megfogni valamit zuhanás közben.

Mint bármi más, a hazugság is egyre könnyebb, ha az ember rendszeresen gyakorolja.

Tudod, akkor veszíted el igazán az embereket, amikor elmúlik a fájdalom.

Szerelem: egyetlen szó, egy leheletfinom dolog, nem élesebb vagy hosszabb egy élnél. Az is: él, penge. Belevág az életed közepébe, mindent kettészel. Előtte és utána. A világ széthullik a két oldalra.

Azt hiszem, ez hozzátartozik a szeretethez és a szerelemhez: fel kell adni a dolgokat. Néha még a szeretteinktől is el kell szakadni.

Annyi mindent nem kérdeztem még meg tőle, és annyi mindenről nem beszélgettünk! Másfelől viszont úgy érzem, nagyon is jól ismerem, mindig ismertem, anélkül, hogy mindent részletesen elmesélt volna magáról.

Szerelem: megöl és megment egyszerre.

Most ébredek rá, miért találtak ki külön elnevezést a szeretetre, miért volt szükség erre a szóra: sehogy máshogy nem tudnám kifejezni azt, amit érzek; a fájdalom, öröm, félelem és boldogság zavarba ejtő keverékét, amely éles pengékkel hasogat belülről.

Mindenki csalódást fog okozni: mindenki, akiben bízol, mindenki, akit megbízhatónak hiszel. Amikor a saját sorsukról van szó, az emberek hazudnak, titkolóznak, megváltoznak, majd eltûnnek, egyesek egy új arc vagy személyiség mögé, mások sûrû reggeli ködben, egy szikla túloldalán.

Bizarr dolog az élet: akarsz valamit, és egyre csak vársz rá, de nem akar eljönni. Aztán megtörténik, és az ember semmi másra nem vágyik, csak hogy visszabújhasson abba a pillanatba, ami még a változás előtt volt.