Libba Bray

Sosem fogom tudni, hogy valóban engem kívánnak-e, vagy csak beérik velem.

Nagyon sok szürkével kell megbirkóznunk. Senki nem élhet örökösen a fényben.

De a megbocsátás... Belekapaszkodom ebbe a törékeny reménységbe, magamhoz ölelem, és emlékeztetem magam, hogy valamennyiünkben van jó is meg rossz is, fény és árnyék, tehetség és kínlódás, választás és megbánás, kegyetlenség és áldás. Önmagunk chiaroscuro-i vagyunk, egy csipetnyi illúzió, ami küszködve próbál valami szilárddá és valóságossá válni. Meg kell ezt bocsátanunk magunknak.

Senkit sem ismerhetünk meg teljesen. Ezért a legfélelmetesebb elfogadni valakit, hittel és bizalommal, és reménykedni, hogy ő is így fogad el minket.

Talán, talán. Van-e erősebb kábítószer ennél a szónál?

Megváltoztatom a világot, a világ megváltoztat engem.

Árnyék nélkül nem vesszük észre a fényt.

A dolgok önmagukban, önmaguktól nem jók, vagy rosszak, csak az teszi őket egyikké, vagy másikká, hogy mit kezdünk velük.