Lois Lowry

Az emlékek őrzésében nem a fájdalom a legrosszabb (...), hanem az egyedüllét. Az emlékek arra valók, hogy az emberek osztozzanak rajtuk.

Azt hiszem, valóban egyszerûbb az élet, ha képesek vagyunk nevetni még az apróbb bosszúságokon is.

Jó dolog, ha az embernek olyan barátai vannak, akik megértik, ha egyik pillanatban sírni támad kedve, a másikban nevetni.

Az ember szeret bûnbakot keresni. Nem bánja, ha ő maga a bûnbak, még akkor sem, ha a lelke mélyén tudja, hogy semmi értelme sincs az egésznek.

Az embernek fel kell készülnie arra, hogy rossz dolgok is történnek vele. Az élet sokkal egyszerûbb, ha elfogadjuk ezt.

Ahhoz, hogy valamit jól megtanulj, néha kockáztatni is kell!

Valami a bensőmből kavargó forrósággal tört elő, s ez édes volt, meleg, és olyan bőséges, hogy szinte elviselhetetlennek éreztem. Rájöttem, hogy van egy igazi barátom, aki megérti, és nagyra becsüli azokat a dolgokat, amelyek fontosak a számomra.

Nem is olyan egyszerû valamit a tudattalanba zárni, és ott pihentetni.

Meríts büszkeséget a fájdalmadból! (...) Erősebb vagy, mint az, akinek nem fáj semmije.

Idővel a gyász sajgó fájdalma átadja helyét az emlékezésnek, s az ember lényének üresen kongó részei újra megtelnek hangokkal, beszéddel, nevetéssel...

Az emlékek arra valók, hogy az emberek osztozzanak rajtuk.

Az emlékek hatalmas súllyal nehezednek rám. (...) Olyan, mint mikor az ember egy szánkón ül, és mély hóban siklik lefelé a domboldalon. Eleinte üdítő, kellemes a dolog: a sebesség, a csípős, tiszta levegő. De egyre vastagabb hóréteg tapad a szántalpakra, azok egyre lomhábban csúsznak a lejtőn, s végül már teljes erőből lökni, hajtani kell a szánkót, hogy mozgásban tartsuk.

A félelem az a mély, émelygős érzés, amit egy várható szörnyûség vált ki.

Az egy szobában való együttélést az is megnehezíti, hogy képtelenség bármit is elrejteni a másik elől. Persze nem a pár nélküli, koszos zoknikra gondolok, vagy arra a galacsinná összegyûrt, tizennégy papírlapra, rajtuk egy sikertelen vers próbálkozásival. Elrejteni a legbensőbb, magánjellegû dolgokat kell: a könnyeket, melyek az ember szeméből olykor kikívánkoznak, a gondolatokat, melyeket egy csöndes, magányos zugban szeretne végiggondolni, a szavakat, amelyeket hangosan szeretne kimondani, hogy hallja, hogyan hangzanak - de más ne legyen fültanúja.

Az egész világ megváltozott. Csak a tündérmesék maradtak a régiek.

Pontosan ennyit jelent a bátorság: megbirkózni a félelemmel, s csak arra gondolni, amit meg kell tenned.

Mindig azoknak nehezebb a dolguk, akik várnak.

Lelke kizárt magából minden korábbi érzést: eltûnt a várakozás, az izgalom, a büszkeség, a barátokkal való összetartozás öröme. Két új érzelem tolakodott be a helyükre: a megalázottság és a rettegés.

Amikor magam vagyok, újra meg újra átélem az emlékeket. Ez a bölcsesség forrása. És a jövőnk formálásának útja.

Ha minden egyforma, akkor nem lehet választani! Olyan jó volna, ha reggel, mikor felkelek, eldönthetnék dolgokat!