Lucy Maud Montgomery

Rászoktam az élet élvezetére. (...) Ez aztán olyan krónikussá vált, hogy azt hiszem, már a kellemetlenségekben is örömöm lelem. Milyen jó is, ha eszembe jut, hogy nem tartanak örökké!

Fájdalmunkban visszahúzódunk minden érintés elől; ez, azt hiszem, a testi és a lelki sérülésekre is vonatkozik.

Nincs "elpocsékolt" élet, illetve csakis és kizárólag abban az esetben, ha egy ember szándékosan elfecsérli, eltékozolja azt.

Akármilyen rossz is így, még sokkal szörnyûbb lenne, ha soha nem találkoztam volna vele. Szeretni és itt hagyni őt kínzó, égő fájdalom, de soha nem szeretni elképzelhetetlen. Gondolom, őrültségnek hangzik; ezek az iszonyú érzések mindig annak tûnnek, amikor szegényes szavakba öntjük őket. Nem azért támadnak bennünk, hogy kimondjuk, hanem azért, hogy érezzük és elviseljük őket.

Nincs annál szörnyûbb, mint amikor nem szerethetünk... az élet olyan üres, és az ürességnél nincs borzasztóbb.

A dolgok néha pont úgy alakulnak, ahogy illik (...). Máskor meg fejre állnak.

Az érzéseinkkel nem kormányozhatjuk az életünk hajóját, mert abból csak gyakori hajótörés sülne ki, nem más. Egy biztos iránytûre hagyatkozhatunk csak: arra, hogy mi a helyes.

Azt hiszem, életemben nem voltam még magányos. Még az egyedüllétem is kellemes társaságban telik, hiszen ott vannak az álmaim, képzeletem szárnyalása és játékai. Időnként még vágyom is egy kis magányra, hogy átgondolhassam, ami történt, ízlelgethessem a dolgokat.

Sosem rajongtam a macskákért (...). Megmentettem az életét, az ilyesmi meg kötelez a szeretetre. Majdnem olyan, mint életet adni.

A végtelen szerelem és a mély fájdalom, ki tudja, milyen csodákat visz véghez.

A házasságban is adódnak derûsebb és borúsabb napok. Butaság lenne azt hinned, hogy majd simán megy minden. De afelől kezeskedhetem..., hogy ha az igazihoz mégy hozzá, boldog életed lesz.

Függönyét midőn leereszti, s egy csillagot tûz rá az este, ne feledd, van egy hû barátod, sorsa bármily távolra vesse.

Nem vezet jóra, ha abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy már végeztünk az élettel. Valahányszor úgy érezzük, hogy a történetünk már befejeződött, a sors rögtön készen áll, hogy megtréfáljon: új lapra fordítja életünk könyvét, és egy egészen más fejezetet mutat meg nekünk.

Az Asszonyság azt mondta, hogy már nagy vagyok, aludjak csak a sötétben. (...) De én olyan picinek érzem magam... az éjszaka pedig olyan nagy és félelmetes!

Sose féljünk semmitől! Ennél szörnyûbb rabszolgaságot elképzelni sem tudok. Legyünk csak merészek, és kalandvágyók, és reményteliek! Táncos léptekkel menjünk az élet elébe, kitárt karral fogadjunk mindent, amit ad!

Az ember sosem kapja meg azt, akit a legjobban szeret. Azért aztán válaszd azt, aki szeret... már ha biztos vagy benne, hogy tényleg úgy van.

Mindegy, milyen szegény az ember, amíg van valakije, akit szerethet.

Az élet nem választja külön a könnyet és a mosolyt. (...) Egyszer azt hallottam, hogy a "gyûlölet valójában célt tévesztett szeretet".

Milyen különösek az utak. (...) Persze nem az, ami nyílegyenes, hanem az, amelyik ide-oda kanyarog, mert sosem tudhatjuk, milyen szépség vagy váratlan meglepetés vár bennünket egy-egy kanyar után!

Az ábrándozás nincs életkorhoz kötve. Az álmok pedig nem öregszenek.