Lucy Maud Montgomery

Akinek magasba tör a lelke, az hullhat alá a legkeservesebben, s aki a legnagyobb örömet érzi, azt a leggyötrelmesebb szenvedés sem kerüli el.

Gondosan válogasd meg a barátaidat. Sosem tudhatod, mifélékkel hoz össze a sors. (...) Külsőre hófehér angyalok, de lelkükben, akár a ragadozó farkasok.

Soha, semmiben sem tudok egyedül dönteni... a határozatlanság az én legnagyobb bajom. Amint elhatározásra jutok, szinte a csontjaimban érzem, hogy mégis a másik megoldás lenne az egyedül helyes. Keserves csapás, de, sajnos, ilyennek születtem, és kár volna hibáztatni érte, ahogy egyesek teszik.

Ha akár csak egyetlen hét is elmúlna anélkül, hogy valakitől ne azt hallanám, hogy a busás fizetésért cserébe csak ölbe tett kézzel malmozok, rögtön arra gondolnék, hogy Isten csodát tett a kedvemért. "Maga aztán nem izzad meg a pénzért", közli velem valamelyik adófizető, "nincs más dolga, mint kényelmesen üldögélni, és a gyerekeket feleltetni". Eleinte még nekiálltam vitatkozni, de most már benőtt a fejem lágya. A tényekkel nincs mit perlekedni, de mint egy okos ember mondta, a téveszmékkel még kevésbé lehet.

A valóságban nincsenek tündérmesék. Én nem reménykedem. Nem bírnám elviselni a csalódást.

Így vagy úgy valamennyien szolgálunk, és ha kivívjuk, hogy igaz szívvel véshessék fel a sírkövünkre, hogy ezt hûséggel tettük, akkor mást már nem is kell hozzátenniük.

Attól félek, hogy ha szólok, vagy megmozdulok, megtörik a csend - és vele a varázs, és szertefoszlik ez a szépség.

Néha már-már azt hiszem, nem érdemes senkivel sem összebarátkozni. Egy idő múlva úgyis elveszítünk mindenkit, és az a fájdalom ezerszer rosszabb, mint az előtte sajgó ûr.

Emlékszel arra az estére, amikor megismerkedtünk, és örök barátságot "esküdtünk" a kertetekben? Azt az "esküt" meg is tartottuk, azt hiszem... soha nem esett köztünk egy hangos szó sem, de még csak össze sem zördültünk soha. Sosem felejtem el azt a borzongató érzést, ami elfogott, amikor megmondtad, hogy szeretsz. Egész gyermekkorom magányosan, szeretetre éhesen telt el. Csak most kezdek rájönni, milyen magányos, szeretet után sóvárgó lehetett a szívem. Senki sem törődött velem, senkinek sem voltam fontos. (...) És aztán találkoztam veled. Te nem is tudod, mit jelentett nekem a barátságod. Itt és most szeretném megköszönni, drágám, azt a szívből jövő, forró szeretetet, amit mindig is kaptam tőled.

Az ábrándozás és a képzelgés helyénvaló a napvilágnál, meg ha süt a nap, de ha sötét van, és kint dühöng a vihar, akkor nem elegendőek. Olyankor valóságos dolgokra van szükség.

Meggyőződésem, hogy az emberek a maguk képére alakítják a nevüket. Így válik egy név széppé vagy csúnyává.

Hol lakik az álom? Az ember minden este elalszik, és persze azt is tudom, hogy az álom az a hely, ahol azokat csinálom, amikről álmodok, de én azt szeretném tudni, hogy merre is van, és hogy jutok el oda meg vissza anélkül, hogy tudnék róla... ráadásul a hálóingemben.

Ha eszembe jut, hogy valami jó fog történni, szinte magasba emel a várakozás jóleső öröme, de a következő pillanatban arra térek magamhoz, hogy óriási huppanással esem a földre. De... az a repülés - amíg tart - olyan mámorító... mintha egyenesen átszállnék a naplementén! Ezért az érzésért még a puffanás sem nagy ár.

Valahányszor egy megpróbáltatáson jár a fejünk, gondoljunk valami szépre, amivel ellensúlyozhatjuk.

Attól tartok, barátságon sokszor csupán egy bizalmas viszonyt értenek, aminek semmi köze az őszinte érzésekhez.

Mind követünk el hibát, így legjobb, ha szépen megfeledkezel róla. Ha megbánjuk, amit tettünk, és tanulunk belőle, és nem követjük el ismét, és nem rágódunk rajta, akkor semmi baj.

Nagymama szerint a koromhoz képest kicsi vagyok, és csakis azért, mert nem eszem elég zabkását. Én igazán igyekszem, de nagymama úgy megrakja a tányérom... ő aztán nem sajnálja tőlem az ennivalót. Tudja, tanárnő, mióta a vasárnapi iskolából hazafelé menet az imádkozásról beszélgettünk... amikor azt mondta, hogy minden nehézségünket meg kell valljuk Istennek... azóta minden este azért imádkozom, hogy Isten adjon erőt, hogy az utolsó szemig meg bírjam enni a reggeli zabkásám. De eddig még egyszer sem sikerült; ki tudja, miért... vagy kevés az erőm, vagy túl sok a kása.

Szükségünk van eszményekre, és meg is kell próbálnunk azok szerint élni, még ha nem is mindig sikerül. Az élet sivárabb lenne nélkülük, míg velük nagyszerû és remek.

- Lágyan megtörik a víz, s a vízfodrok olyanok, mint ha egy vízi tündér a haját fésülné, és az a ferdén beeső napsugár olyan, mintha egy aranydárda fúródna lent a tavacskába. Ó, ennél szebb verset még sosem láttam! - Szerintem inkább képnek kellene hívnod... egy vers sorokból és versszakokból áll. - Egy vers nemcsak úgy válik láthatóvá, ha sorokba és versszakokba öltözik. (...) A vers lényege a lélek... és ez a gyönyörûség, amit látunk, egy szavakba nem öntött vers lelke. Nem mindennap láthatunk lelkeket... még ha az egy versé is.

Nehéz a gyermekkor régi jó szokásáról egykettőre lemondani... főleg, ha az ember tizennégy évig volt kicsi, és csak szûk három éve nagy!