Lux Terka

Az ember azt imádja, ami elragadja őt, a szépséget vagy a szellemet, de soha sem azt, ami untatja: az erkölcsöt.

A hatalom kevés embernek adatik meg, de még kevesebb érdemli meg. Aki bírja, az a végleteknek vagy a legmagasabb hőfokán, vagy pedig a fagypontján állhat. Itt középszerûségnek nincs helye. Vagy az isteni jóság, vagy az ördögi gonoszság jegyében kell uralkodnia.

Ez a család! Közös a jólét, az öröm, a becsület és közös: a nyomor, meg a becstelenség is!

Szenvedünk, sírunk, megöregszünk, okosak, ravaszok leszünk, de a lelkünk mélyén csak gyerekek maradunk.

Az életben csak cselekedni kell. Az álmodozás, a tétlenség: a halál.

Az embereket vagy az Isten teremti vagy az ördög. Még pedig számra az ördög teremt többet, kiválóságban az Isten és érdekességben ismét az ördög.

A szerelem csak múlékony virága e gyökérnek, ideig-óráig virul, aztán elhervad, meghal, mint minden, ami a szenvedélyek tüzétől nyílik ki az emberben. Csak a szeretet örök, mert a szelíd, tiszta jóság földjében fogamzott és hûen kitart az ember mellett a sírig. Nincsenek bár nagy szenzációi, mint a szerelemnek, de nincsenek is viharai és fájdalmai, mint ennek. És míg a szerelemből csak fájdalmas emlékekkel tele szeretet lehet valaha, addig a szeretetből a legzavartalanabb és leghosszabb életû szerelem nyílhat ki.

Egy ember egy egész világnak az ostobaságát nem győzheti le.

Minden eggyé: a becsület, a pénz, a föld, az élet, minden a tőkéé.

Ahhoz, hogy valaki az életet saját magában unja meg, egy külön, absztrakt és nem mindennapi intelligencia szükséges. Mert nézzük csak az életnek egész beállítását, struktúráját, nem csupa védekezés az unalom ellen? Az ember dolgozik, a nélkül, hogy egyéb okkal összefüggésbe hozná ezt a kényszerû robotot, mint: a struggle for life ősemberi intézményével. Pedig az ember nemcsak azért dolgozik, hogy jóllakjon, hanem azért is, a miért mulat: hogy ne unatkozzék. Mert az unalom nem kis Miska ám! Van olyan hatalmas ellensége az életnek, mint a betegség.

Az ember alig, sohasem, vagy csak későn ismeri meg saját magát.

Mikor az ember az emberiséget egy nagy tömegben hallja említeni, rendesen pillanatnyi nemesebb láz kapja el, élni-halni vágyás másokért és eszmékért, s amikor szétoszlik a tömeg és ki-ki egyedül marad, az előbbi fantomok szétpattannak, a láz megszûnik, és senki sem érez többé vágyat meghalni másokért, sőt restelli ellágyulását.

Az idő csak az értéktelen, sekélyes lelkû emberek orvosa.

Az Isten nem állhat minden embernek a háta mögé, mint egy dajka, és nem taníthatja az embert lépegetni. Az ember vezesse önmagát, azért van esze!

A ma társadalmának se szíve, se vallása, ennek csak gyomra van, mellyel aranyat eszik. És ha ebben az aranyat evő társadalomban elbuksz, ne a javulás ostobasága járjon eszedbe, hanem az, hogy lakasd jól, szédítsd el, vakítsd meg aranyaid nagyszerû sokaságával a társadalmat, és ő imádni fog, maga fölé helyez, esküszik ártatlanságodra, ha kezed vértől csöpög is.

Az ostoba emberek legutoljára saját magukat unják meg, de az okosak először is önmagukat.

A hatalom olyan, mint az ópium, minden embert egyformán megszédít. S aki megszédült, az már nem látja az igazságot.

Az életet magát sem megunni, sem nem szeretni már, nem lehet. Az élet bennünk van, magunkban, tehát amikor az életet szeretjük, magunkat szeretjük s azok a dolgok, melyek a megunást előidézik, külső behatások, melyeket az élethez való erős és őszinte ragaszkodással s az emberek által kitalált boldogságokról való lemondással le lehet küzdeni.

Ha boldog akarsz lenni, becsületes legyél, mert a nem becsületes emberek nem lehetnek boldogok.