Mikor az ember az emberiséget egy nagy tömegben hallja említeni, rendesen pillanatnyi nemesebb láz kapja el, élni-halni vágyás másokért és eszmékért, s amikor szétoszlik a tömeg és ki-ki egyedül marad, az előbbi fantomok szétpattannak, a láz megszûnik, és senki sem érez többé vágyat meghalni másokért, sőt restelli ellágyulását.

Kapcsolódó idézetek

1. Nagy tömegben, vagy egy lázongás alkalmával az emberek mindig megtalálják a módját, hogy levessék magukról az emberi álcát, és megfeledkezzenek emberi mivoltukról. Nagy tömegben szert tesznek a szükséges bátorságra, és szabadon engedik az addig pórázon tartott vadállatot. Ezért van az, hogy ha egyedül van, egyetlen emberi lény sem követ el olyan förtelmes bûnöket, mint a tömeg részeként. Osho
2. Ha az ember magányosan él, már azt sem tudja, hogy mit jelent elmondani valamit: a valószerû a barátokkal együtt tûnik el. Az ember az eseményeket is hagyja folyni a maguk kedve szerint; hirtelen embereket lát felmerülni, akik beszélnek, akik elmennek, se füle, se farka történetek közepébe csöppen. Jean-Paul Sartre
3. Felejteni - könnyû, míg az akarat lámpása fénylik a világ fölött; ám amikor kialszik a fény, és a férgek neszezése hallik, amikor az elpusztult világ, mint az elsüllyedt Vineta, ismét kiemelkedik a hullámokból, és új életre kel - akkor egészen más minden. Erich Maria Remarque
4. Ha az ember a félelmét egyszer már legyőzte, akkor élete hátralevő részében megszabadul tőle, mert a félelem helyett tisztánlátásra tesz szert - a szellem világosságára, mely a félelmet eltörli. Ettől kezdve az ember ismeri a vágyait, s tudja azt is, hogyan csillapítsa ezeket a vágyakat.
5. Az ember lassan elsorvad. Kezdetben törődik az emberekkel, és átadja magát nekik. Aztán az egyformaság, az állandó ostrom, nap mint nap, évről évre, érzelmi eltompulást okoz, és az ember érzéketlené válik. Eltékozolta minden együttérzését, semmi nem maradt belőle sem önmagának, sem a családjának. De az ember ezt eltitkolja. Mivel tudja, hogy együttérzést várnak tőle, együttérzést színlel. De kezdi megvetni magát a képmutatásért. Aztán megideologizálja a dolgot és azt mondja, azért csinálja, mert az embereknek szükségük van rá. De ez is hazugság. Az emberek megérzik a hidegségét. Megérzik a visszahúzódását. (...) És a bûntudattól, amiért él, elfonnyad a lélek.
6. Az ember ott érzi a lelke mélyén a világunknál jobb világ eszméjét. De a jobb világ nem a miénktől eltérő világ, a jobb világ egységes világ. A láz, mely a szétforgácsolt világ fölébe emeli szívünket, az egység vágyából fakad. Nem hitvány menekülés; konok igény bejelentése. Akár vallás, akár bûnözés, minden emberi erőfeszítés ennek az esztelen vágynak engedelmeskedik véső soron, formát igyekszik adni a formátlan életnek. Albert Camus
7. A meglepetés hatalmas erő. Ha az ember belezuhan a nyugalom buborékába, ellustul. Kihuny a vérszomja, és a harc helyett a menekülést választja.
8. Amikor az ember öregszik, amikor mind közelebb kerül a halálhoz, egyre fogynak a vágyai. Minden nap szép - gyönyörûen lehámlik róla valami. Így aztán egyre kevesebb a keserûsége, bánata. Egyre kevesebb csalódás éri. Nem lesz igénytelenebb, csak az apróságoknak jobban tud örülni. Észrevesz olyan dolgokat, amikre korábban nemigen figyelt, mert a munkája, a családja, az örökös rohanás, a pénzkeresés, egyszóval az élet miatt nem jutott rá ideje és figyelme. S egyszerre csak kinyílik előtte a világ. Tolnay Klári
9. Abban a pillanatban, amikor meghal valaki, hirtelen ránk zuhannak a többletjelentések, minden mondata, szava, gesztusa felértékelődik, és ezzel együtt gőzbe von a lelkifurdalás, a gyötrelem a kimondatlan, a pótolhatatlan, a megismételhetetlen miatt, nem mondtam el neki vagy nem mondtam elégszer, nem kérdeztem meg, nem voltam ott, nem öleltem át, nem hívtam meg egy sörre, nem veregettem hátba, nem hívtam fel, és már soha többé nem is tehetem, és aztán eltelnek ezek a pillanatok, enyhül, csillapodik az önvád, és lassacskán minden visszatér a szokásos medrébe, megy minden tovább - ugyanúgy -, a következő halálig.
10. Az ember uralkodik a vágyai fölött. Más vágyakat kovácsol magának belőlük. Olykor engednünk kell, ha azt akarjuk, hogy az élvezetünk valódi legyen, és csak az igazi élvezet kísért minket azután is, hogy már letûnt.