Márai Sándor

A halált - mint a világegyetemet - nem lehet értelemmel megközelíteni. Nincs értelme. "Csak van", mint a föltétlen tények, értelem nélkül.

Nem igaz, hogy vénkorban az ember "többet tud". Csak másképpen emlékezik.

A halál a föltétlen bizonyosság. Addig a félelmes, göröngyös buktatóút, az élet. És közben néha a megnyugvás, hogy mindebben rend van.

A "hitek", melyekbe az evolúció során az emberi fajzat menekült, a mágikus, groteszkszerû torz kísérletek, aztán a vallások dogmatikus tételei, az emberszabású istenképzetek, ez mind inkább hitegetés volt, mint hit. Az ember csak az értelemben tud kielégülni, illúziókban csak elkábulni tud.

Az emigráns, mint az ûrhajós, megtudja, hogy nincs fix pont, ahol megkapaszkodjon. Egyformán otthon van az otthonosságban és az otthontalanságban.

Evolúció. Hol, mikor, miben volt a küszöb-pillanat, amikor az állati létformából egy élőlény átlépett az emberi létformába? Nincs válasz.

Vannak okos emberek, akik tehetségtelenek. És vannak tehetséges emberek, akik nem okosok. És aztán végtelen tömegben vannak, akik nem okosok, nem is tehetségesek. Végül mindig ezek győznek.

Az emberi fajta, mióta történelemnek nevezett életidejét valamennyire ismerni lehet, mindig, minden vallási és szekuláris civilizációban bestiális és aljas volt. De a korszerû közlési eszközök, a média jóvoltából most azonmód tudunk erről az aljasságról és bestialitásról, ami minden pillanatban történik valahol a világban.

De most nem félek többé... igézetben élek. Mintha tudnám a varázsszót... De a varázsszó mindössze annyi, hogy szeretek valakit.

A pontosság nemcsak a királyok udvariassága, hanem minden felelős, rangját ismerő ember kötelessége.

Nem beszélgethetsz délután öttől fél hatig Istennel, ha éjjel és napközben úgy éltél, mint egy disznó.