Márai Sándor

Mit remélsz, szegény, meztelen rabszolga, mikor a kéj szöges ostora csattog a hátadon?

A testek, amelyek a szenvedély oldatában egyszer összevegyültek, örökké emlékeznek.

Kegyetlenül reád mosolyog a szerencse, s ha remegve elfordulsz előle, utánad siet, hogy aztán megalázzon és kiraboljon a sors.

Az életbe nem lehet időnként kirándulni -, minden és mindenki egész embert kér, az élet is, a munka is.

Horthy, mindent összevetve, teljesen mûveletlen ember volt, - amit sliff-nek neveznek, az megvolt benne, de máskülönben semmi. Gyilkosok és kalandorok vették körül (Héjjas, Gömbös), ő maga karrieréhes, kalandor dzsentri volt.

Könnyebb szegénynek lenni, ha az ember nincsen egyedül.

Van-e érzés, mely forróbban és sejtelmesebben megdobogtatja az emberi szívet, mint az ünnep és a várakozás izgalma?

Az alkotáshoz kell valami más is... valamilyen erő vagy fegyelem vagy a kettő együtt, s azt hiszem ez az, amit általában jellemnek neveznek, s ez a képesség vagy tulajdonság hiányzik belőled.

Nem elég szeretni valakit. Bátran kell szeretni. Úgy kell szeretni, hogy tolvaj szándék, vagy törvény, isteni, világi törvény ne tehessen e szerelem ellen semmit. Nem szerettük egymást bátran... ez volt a baj.

Egy nőt el lehet dobni, mint egy gyufaskatulyát, mert valaki szenvedélyes, mert ilyen a természete, mert nem tudja egy nőhöz kötni magát, vagy mert magasra tör, mert eszköz számára minden és mindenki. Meg tudom érteni... Aljasság, de van benne valami emberi. De eldobni valakit szórakozottságból, ez több, mint aljasság. Erre nincs bocsánat, mert embertelen.

Mindig alakulni s változtatni, odasimulni és áldozni valamit, mindig adni, amikor kapsz, mindig továbbadni, amit szereztél, így vagy úgy... Csak nem "biztonságban élni". Mindig várni vihart és a tûzvészt. S ha beköszönt a vihar és a tûzvész, nem csodálkozni és nem sopánkodni. Nyugodtan mondani: "itt van". S oltani és védekezni.

Hogy élsz? Mit csinálsz? Mi a neved? Miért jöttél a földre? Azt hiszed, csak úgy lehet átsétálni és átszemlélni egy életet? Megmérlek, és könnyûnek talállak. Nem voltál elég jó. Szakadozottan és fájdalmasan visszatért: nem - voltál - elég - jó. Hiú voltál és gyáva a jóságban. Igenis, programot kell csinálni belőle, a jóságból, ha már hiú és gyáva vagy hozzá, s ha nem megy másképp. Nem az a baj, hogy nem marad utánad semmi, hanem az, hogy rossz marad. Nem leszel se jó trágya, se fárosz. Minden percben vége lehet az ünnepélynek. Most, holnap, holnapután. Kezdd el újra, másképp. Most, azonnal, minden perc drága. Ha még ötven éved van, akkor is drága minden perc. Mit fekszel itt? Egy világ zúg körülötted, s neked üres a szíved.

Az élethez nemcsak virtus kell (...) és okosság, hanem türelem és jámbor szándék is (...), egyfajta mosolyogva csodálkozó beletörődés, mely nélkül nincs összhang a szívekben.

Tudnod kell, hogy az emberek nem ok nélkül ragaszkodnak a középszerûhöz, a zavaroshoz és a vajákoshoz, az illúziókhoz és a szobatiszta félismeretekhez, tehát a mûveletlenséghez. Mert a mûveltség annyi, mint igazságnak - minden dolog igaz ismeretének - feltárása és elviselése. S az igazat elviselni mindig nagyon nehéz. A mûveltséghez, tehát a valóság és igazság megismeréséhez, rendkívüli bátorság kell.

Mindig váltani az élet ritmusát. Tudatosan és figyelmesen cserélni munkát, pihenést, koplalást és bőséget, józanságot és mámort, igen, még gondot és örömet is; tudatosan felállni az élet terített asztala mellől, mikor legjobban esik a bőség, tudatosan bekapcsolni gondokat és feladatokat, melyeknek nevelő erejük van. Nem elbízni magad semmiféle helyzetben.

Mint a vándor, aki egy bonyolult hegyrendszert ismert meg vándorlásai közben, s a legmagasabb csúcsra érve, átlátja egy táj szerkezetét, áttekinti a hegycsúcsok összefüggő sorozatának geológiai törvényszerûségét, úgy látjuk mi is a múló évekkel a rendszert mindabban, ami történik életünkben és mások életében. Ez az áttekintés, melyet csak az évek múlása hoz meg, a legnagyobb elégtétel, melyet az emberi és világi dolgok megismerése közben szerezhetünk.

Az írónak nem az a dolga, hogy a tüdejére és a szívére vigyázzon, az írónak az a dolga, hogy lelkére és szellemére vigyázzon, s a kávéház az a sajátos, a szó orvosi és tornatanári értelmében egyáltalán nem egészséges, de a szó irodalmi értelmében egyedül hasznos légkör, ahol az írók kissé védve vannak a világ kísértései, a hivatalnak packázásai és a pénz durvaságai ellen; tüdejük és szívük elkopik ugyan a nikotintól és a feketétől, de szellemük kivirul, s ez a fontosabb. (...) Kávéház nélkül nincs irodalom. Petőfi úr nem síelni járt, hanem a "Pilvax"-ba, s Vörösmarty úr nem a strandra járt, hanem az "Arany Ökör"-höz. Óriási különbségek ezek, kérem. (...) Az irodalom legyen hûséges önmagához, törvényeihez, légköréhez, ételeihez, italaihoz, életmódjához, s mindahhoz, ami kell hozzá, hogy az embernek néha eszébe jusson valami, ami másnak még nem jutott eszébe, s aztán tökéletes mûvészi formában ki is tudja fejezni azt.

Az emberek a politikára panaszkodtak, az adóprésre, öreg feleségük rigolyáit panaszolták, vagy a hivatalfőnök zsörtölődő önkényével magyarázták boldogtalanságukat. De a valóságban a legtöbb emberi baleset igazi oka az volt, hogy gyávák voltak érzéseikhez, és túlbecsülték azokat.

Az emberi szívek alján a várakozás és a reménykedés lappangott, mint a ligeti menazsériából megszökött puma a gödöllői erdőben, s akármilyen nyájas és fegyelmezett volt az emberi külvilág, soha nem lehetett tudni, miféle várakozás rejtőzik sûrûjében.

A jóság, az olyan valami, mint egy nagy ásványvíz, minden ellen jó. A publikum már hallott róla. Vannak világcikkek, amik időnként feledésbe mennek. Ilyenkor jön a reklám, ami felrázza a publikum érdeklődését. "Ön rosszul alszik? Gondok kínozzák? Ön sápadt, rendetlenül emészt, fogyasztja életerejét? A mentség közel van önhöz: szedje a világszerte elismert, bevált, milliók által eredményesen szedett kitûnő életelixírt, a Jóságot. Kapható eredeti csomagolásban minden nagyobb felekezetnél, továbbá jobb könyvkereskedésekben és a forrásnál."