Marcel Proust

A szerelemben nincs nyugalom, mert az, amit elértünk, csak egy újabb kiindulópont ahhoz, hogy még többre vágyódjunk.

A szerelem a testi vágyat átszellemítheti, mert mágikus hatalma van, mely a testet tiszta lélekké nemesíti.

Úgy érezte, ha gazdagok módjára élne, kényelemben, távol minden anyagi gondtól, tulajdonképpen elárulná családját és osztályát. Ha tétlenül ülne és cselédséget tartana, hogy helyette dolgozzon, valami módon anyja emlékét sértené meg, halála után adná tudtára, hogy önmagát nálánál különbnek tartja, jobb életre méltónak, mint amit ő élt.

Ugyanúgy, ha George Sand mûveiből olvasott fel, amelyek prózája telítve volt jósággal (...), iparkodott a hangjából minden mesterkéltséget, minden kicsinyességet távol tartani, hogy e próza hatalmas áradatát minél szabadabban tolmácsolhassa, s természetes gyöngédsége egyesült e mondatok szelídségével, amelyek mintha egyenesen az ő hangjának íródtak volna s amelyek teljesen betöltötték érzékenysége skáláját. Mindjárt kezdetben eltalálta azt a megfelelő hangot, amely előre éreztette a történet meghittségét és mintegy diktálni látszott a lágyan gördülő mondatokat, jóllehet az egyes szavak mit sem éreztettek még mindebből; e hang révén sorra enyhítette az igeidők nyerseségét, a félmúltból és a múltból kiéreztette a jóság és a melankólia gyöngédségét, a befejező mondatot az utána következő felé terelte s hol lassítva, hol gyorsítva a szótagok menetét, hogy mind a rövidek, mind a hosszúak egyféle ritmust alkossanak, e banális prózába valami folytonos érzelmi életet lehelt.

Sose tudott olyasvalamit vásárolni, amiből ne lehetett volna valami szellemi hasznot húzni, főképp olyat, amit csak a szép dolgok szereznek a számunkra, mivel megtanítanak arra, hogy örömünket ne csak a jólét és a hiúság kielégülésében keressük.

A mi társasági énünk mások elméjének az alkotása. Még az oly egyszerû tény is, amit csak úgy nevezünk, hogy "meglátogatunk valakit, akit ismerünk", részben értelmünknek egy ténye. Annak a lénynek testi látszatát, akit magunk előtt látunk, mindig mi magunk töltjük meg róla alkotott fogalmainkkal s a róla való elképzelésünkben ezeké a fogalmaké a legnagyobb rész. Oly teljesen betöltik az arcot, oly pontosan tapadnak még az orr vonalához is, oly finoman árnyalják még a hangnak a zengését is, mintha ez sem volna más, csak egy átlátszó burok, - hogy ahányszor látjuk ezt az arcot s ahányszor halljuk ezt a hangot, mindig a mi fogalmainkat találjuk meg és hallgatjuk újra.

Szegény nagyanyám... oly szelíd volt és alázatos, hogy gyengédsége a többiekkel s szerénysége önmagával s a maga szenvedéseivel szemben mintegy összebékültek a tekintete mosolyában, amelyben, másképp, mint más emberi arcban, csak önmaga iránt volt irónia, míg mi irántunk, az övéi iránt, csupa szenvedélyes simogatás, mert akiket szeretett, azokra sose tudott nézni másképp, mint úgy, hogy végigcsókolta őket a tekintetével.

A szép nőket hagyjuk meg a fantáziaszegény férfiaknak!

Azok a helyek, ahova vágyunk, mindig több tért foglalnak el az igazi életünkben, mint az a hely, ahol tényleg vagyunk.

Az az elképzelésünk, amelyet egy-egy ismerősről tartós módon formáltunk, jó időre süketté vagy vakká tesz vele szemben.

Vannak a lelkünkben bizonyos dolgok, melyekhez nem is tudjuk, mennyire ragaszkodunk. (...) Mert a bukástól vagy a szenvedéstől tartva, nap mint nap halogatjuk, hogy birtokba vegyük őket.

Az igazi felfedezőúthoz nem más tájakra van szükség, hanem új szemre.

Mindabból, amit a szerelem megkövetel, hogy megszülessék, amihez legjobban ragaszkodik, s amiért minden mást elhanyagol, az a hit a legfontosabb, hogy az, akit megszeretünk, egy ismeretlen élet részese, oly életé, ahova majd minket is bejuttat a szerelem.

Ugye, milyen jóleső a csönd; sebzett szíveknek csak a homály és a csend való.

Majd meglátja, eljön az életben az az óra, amikor a mi fáradt szemünk már csak egyetlen fényt tûr meg, azt, amit egy ilyen szép éj formál és szûr át a homályon, s amikor a fülünkkel csak azt a muzsikát élvezzük, amelyet a holdvilág a csend fonákján játszik.

Kívánom, ifjú barátom, hogy mindig kék legyen az ég ön felett: s akkor, még abban az órában is, amely nékem már ütött, mikor az erdő már sötét, mikor már gyorsan hull a homály, éppúgy megvigasztalódik, mint én, ha az ég felé tekint.

Egyik ember nem olyan, mint a másik? Mit számít, herceg-e vagy kocsis, ha helyén van a szíve meg az esze!

Néha a lélek minden erejét ügyességgé, ragyogássá változtatjuk, csak hogy oly lényekre hassunk, akikről érezzük, (...) hogy nem érjük el őket sohasem.

A vágyunkat szebbnek látjuk, s több bizalommal támaszkodunk rá, ha tudjuk, hogy rajtunk kívül a valóság is hozzáigazodik, még akkor is, ha mi magunknak megvalósíthatatlan marad.

Bûvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerû káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem.