Szegény nagyanyám... oly szelíd volt és alázatos, hogy gyengédsége a többiekkel s szerénysége önmagával s a maga szenvedéseivel szemben mintegy összebékültek a tekintete mosolyában, amelyben, másképp, mint más emberi arcban, csak önmaga iránt volt irónia, míg mi irántunk, az övéi iránt, csupa szenvedélyes simogatás, mert akiket szeretett, azokra sose tudott nézni másképp, mint úgy, hogy végigcsókolta őket a tekintetével.

Kapcsolódó idézetek

1. Olykor el is mosolyodott, ráfüggesztve szemét egy percre. (...) Úgy érezte, tekintete áthatol a lelkén, mint azok a napsugarak, melyek a víz mélyére szállnak. Szerette minden számítás nélkül, nem is remélve semmit, korlátlanul; és e néma elragadtatásban, amely olyan volt, mint egy hálaima, szerette volna homlokát csókzáporban füröszteni. Gustave Flaubert
2. Alig kaptam levegőt, egész lényem meghajolt szépsége előtt. Szeméből őszinteség sugárzott, mosolya lecsillapította a bennem lévő nyugtalanságot. Finom vonásainak láttán meg akartam őt védeni saját magamtól. Egy pillanatra gyengédséget éreztem közöttünk.
3. Láttam már szép, fiatal lányokat, ártatlan gyermekeket mosolyogni, de így, ilyen romlatlan jósággal, félénk csodálkozással soha senkit. Ez a mosoly maga volt a hibátlan emberi jóság.
4. Szerettem önt, némán, reményvesztetten, Voltam szelíd, majd féltékeny s irigy - Mély áhítattal, gyöngéden szerettem, Ég adja, hogy más is szeresse így. Alekszandr Szergejevics Puskin
5. Megfogta kezem és szótlanul, mozdulatlanul ült ágyam mellett. Az emberi kéz érintése jólesett. A fájdalom elcsendesedett, s a zsongó békében, mely reám köszöntött, megnyugodva éreztem ezt az emberi kezet, amely az idegen világban, a váratlanul reám zuhant nyomorúságban érzelgősség nélkül figyelmeztetett, hogy az emberi részvét és segítség minden szörnyûség közepette is mûködik. (...) Arcán megjelent az a szomorú mosoly, melyet nem tudok elfelejteni: mintha tehetetlenségében mosolyogna ilyen szomorúan, mintha bevallaná..., hogy tudásának és segítőkészségének körülbelül ez a határa, ez minden, amit egy ember végső szükségben tehet egy másik emberért. Márai Sándor
6. Mások bánata mindig kisebb, mint a miénk. Arcukat eltorzítja az aggodalom, a rémület, de mi az ő rémületük, és mi az ő fájdalmuk a miénkkel összevetve? Kevesen vannak a szerencsések, akiknek sikerül önmaguk fölé emelkedniük, ha csak egy szempillantásra is, és kívülről látni önmagunkat. (...) Miután lecsillapodtunk, lassanként észrevesszük magunk körül az arcokat, amelyek legalább olyan tiszteletreméltóak, mint a mienk, és kínjaik sem kevésbé iszonyatosak, mint amelyeket mi érzünk... És akkor, lám csak, kezünket nyújtjuk, és rámosolygunk a mellettünk lévő emberre. És letöröljük az önmagunkért ejtett, hiábavaló könnyeket, és kinevetjük kétes nagyságukat. Bulat Okudzsava
7. Fájdalmas, öreges megnyugvással gondolt a halálra. Nem irtózott tőle, inkább szelídnek érezte, és az anyaföldet, amely befogadja majd, mélységesen, igaz lelkéből szerette. Inkább az élet volt az, ami sokszor keserûséget támasztott a szívében, az élet szolgált kegyetlen tapasztalatokkal, gonddal, csalódással. Mika Waltari
8. Úgyszólván sebezhetetlen volt, gyûlölet, megvetés, irigység hiányzott belőle. S e hiány fegyverezte fel a páratlan képességgel, melynek birtokában akárkit, bárkit megértett vagy elfogadott. Vavyan Fable
9. Felém fordította az arcát. Mosolygott, a szája keskeny résre nyílt, megcsillant a fogsora, rám függesztette kerekre nyílt szemét. (...) Sosem fogom elfelejteni, hogyan hajolt aztán felém, hogyan lett kifejezővé az arca, hogyan lepte el a lágyság, a gyöngédség és a felfénylő csend, mintha kivirágzott volna - sosem felejtem el, hogyan csillant felém az ajka, hogyan közeledett a szeme az enyémhez, hogyan nézett rám kérdőn, komolyan, tágra nyíltan és csillogón, és hogyan hunyta le aztán a szempilláit, mintha megadná magát. Erich Maria Remarque
10. Felhasználtam a perceket, amíg nem emelte rám a szemét, s nézni kezdtem, először titokban, majd egyre merészebben. Most még gyönyörûbbnek láttam az arcát, mint tegnap este: olyan finom, okos és bájos volt minden vonása. Háttal ült a fehér függönnyel takart ablaknak; a függönyön átütő napsugár szelíd fénnyel öntötte el sûrû aranyhaját, szûzies nyakát, szép hajlású vállát, gyengéden nyugvó kis mellét. - Ránéztem - s milyen drágának és közelinek éreztem! Úgy tûnt fel nekem, mintha régóta ismerném, s nem ismertem volna semmit, s nem is éltem volna a mai napig. Ivan Szergejevics Turgenyev