Mario Vargas Llosa

Volt egy mûsorom, de nem tartott tovább fél évnél. Azt próbáltuk bebizonyítani az átlag nézőnek, hogy a kultúra, ad absurdum, akár még szórakoztató is lehet. Hogy nem csak egy szûk elit, az elefántcsonttornyukban élő értelmiségiek privilégiuma. Ez volt az elgondolás. Ami az eredményt illeti, azt hiszem, kudarcot vallottunk.

Az embereket inkább megérteni kell, semmint ítélkezni felettük.

A szerelem a legrosszabb dolog a világon. Az ember megőrül, nem is törődik magával. A dolgok értelme megváltozik, az ember a legnagyobb őrültségekre is képes, és egy perc alatt elintézi magát egy életre.

Az a regény, amely meggyőz a maga igazságáról, akkor is igaz, ha tele van hazugsággal.

A dolgok soha nem úgy sikerülnek, ahogy az ember eltervezi őket: ez kivételt nem ismerő szabály.

A világ, amiben élünk, tele van bibliai utalásokkal, és ha nem érted meg őket, teljes zûrzavarban és tudatlanságban maradsz. Semmit sem fogsz megérteni például a klasszikus mûvészetből, az ókori történelemből.

Mi, emberi lények, mindnyájan árnyakkal teli szakadékok vagyunk.

A gyerekkor és a kamaszkor közti átmenet nehéz időszak, akkor változik, mélyül meg a hang, az arcon meg kis pehely jelenik meg ott, ahol majd a szakáll fog nőni, s a gyerek érezni kezdi, hogy már nem gyerek, de még nem is felnőtt, s az öltözködésében, meg abban, ahogy leül, ahogy a kezét mozgatja, ahogy a barátaival meg a lányokkal beszél, igyekszik már az a férfi lenni, akivé majd később fog válni.

Nem vagyok boldogtalan, és szánalmat sem akarok kelteni senkiben. Vagyok, amilyen vagyok, s ennyivel meg is elégszem. Nagy vigasz, hogy van, akinek még nálam is rosszabb a sora. Lehetséges, hogy van Isten, de az adott történelmi pillanatban, s mindazok után, ami megtörtént velünk, ugyan mi jelentősége van ennek? A világ talán jobbá lett annál, amilyen? Igen, talán, de mivégre annyi kérdés? Sikerült megmaradnom, s noha a látszat csal, része vagyok az emberi nemnek.

Értek az élvezetekhez. Megvan hozzá az adottságom, amelyet az idők s a történelem során fáradhatatlanul tökéletesítettem, és szerénység nélkül állíthatom, hogy valóságos mesterévé váltam a gyönyörûségeknek. Pontosabban szólva annak, hogy miképp lehet az élet valamennyi gyümölcséből - még a rothadókból is - kifacsarni a gyönyör nektárját.

"Nem tudom, mi van velem", vallotta meg a leánynak könnyáztatta arccal, "de valahányszor megjelenik az úrnő az erdőben, fölfénylenek a falevelek, és minden virág énekelni kezd. Valami perzselő kobold bújik belém, és tüzes lesz tőle a vérem. Csak meglátom, és úgy érzem, hogy madárrá változom és elrepülök, pedig nyugton ülök a földön."

Semmi sem rombol annyit egy nemzeten polgári és erkölcsi tekintetben, mint az, hogy gyarmatosító hatalommá válik.

Nem áll hadilábon a szegénység a tisztességgel, és még a legrosszabb körülmények közt is örülnünk kell, hogy élünk.

Ajándék a belviszály az ellenségnek.

Végül mindig lelepleződnek a történelmi igazságtalanságok, érdemük szerint általános elutasításban, sőt kellő jóvátételben részesülnek.

Elhomályosítja a dölyf a tisztánlátást, a valóságérzéket, és gyakran az ellenfél lebecsülésére bírja az embert.

Amilyen szemüveggel nézzük, olyanok a dolgok.

Nem a cél szentesíti az eszközt, hanem az eszköz szentesíti a célt.

A fantázia, Istennek hála, szétmarja az életet.