Mary Shelley

Semmi úgy meg nem nyugtatja a lelket, mint a határozott cél - a pont, amelyre a lélek szegezheti szellemi tekintetét.

A magányos lény ösztönösen vándor, hát az leszek. A helyváltozással mindig együtt jár a jobbulás reménye.

Én csalatkoztam reményeimben, de másnak talán sikerül.

Ha valami nagy vállalkozás vagy elgondolás foglalna le, mely hallatlan hasznot hoz az emberiségnek, akkor igenis képes lennék élni, hogy véghezvigyem.

Gyermekkori társainknak akkor is olyan hatalmuk van lelkünk fölött, amire későbbi barát nemigen tehet szert. Õk jól ismerik gyermekkori természetünket, ami talán utóbb megváltozott, de teljesen sose tûnt el, és ők azok, akik meg tudják ítélni tetteinket, több-kevesebb biztonsággal következtetvén indítékaink becsületességére.

Mindig barátra vágytam. Kerestem valakit, aki szeret, és együtt érez velem. És lám, e néptelen tengeren megtaláltam, de sajnos csak addig, míg értékét fölismertem, s mindjárt el is veszítem őt.

Nincs, ami nagyobb fájdalmat okozna az emberi léleknek, mint a hirtelen és gyökeres változás.

Jó az, ha a szerencsétlen ember megbékél sorsával, de annak számára, akit a bûntudat kínoz, nem létezik békesség. A lelkifurdalás kínjai megmérgezik még azt a gyönyörûséget is, amit az ember olykor a mértéktelen fájdalomban lelhet.

Mily változóak az érzelmeink, s milyen különös, hogy még a legnagyobb nyomorúságban is szerelmetesen ragaszkodunk az élethez!

Lenyûgözött a tehetetlenség, amit az ember oly gyakran érez, ha rémálmában hasztalan igyekszik menekülni a végveszélyből, mert földbe gyökerezik a lába.

Baráttalannak lenni valóban keserves, de az emberek szíve, ha pártatlanságukat nem fékezi nyilvánvaló önérdekük, testvéri szeretettel és irgalmassággal van tele.

Mily különös dolog a tudás! Ha egyszer beléakaszkodott, rátapad az elmére, mint moha a sziklára.

Az ember... egyszer olyannak mutatkozik, mintha az ős rossz sarjadéka lenne, másszor meg találni sem lehet nála nemesebbet és Istenhez hasonlatosabbat.

A szelíd szamár, ha durva is a modora, mindenképpen jót akar, és kétségtelenül jobb bánásmódot érdemelne, mint szidalmat és ütleget.

Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.

Miért dicsekszik az ember, hogy annyival érzékenyebb, mint az állat? Hisz ettől az csak nélkülözhetetlenebb. Ha a mi indítékaink csak éhségre, szomjúságra s testi vágyakra korlátozódnának, majdnem szabadok lennénk, de így megindít minden szél, egy véletlen szó vagy jelenet, avagy amit e szóból kiérezni vélünk.

A tökéletességre törekvő embernek mindig meg kell őrizni derûjét és lelke békességét, sohasem szabad engednie, hogy nyugalmát megzavarja a szenvedély vagy a futó vágy.

Ha az élet okát kutatjuk, mindenekelőtt a halálhoz kell visszatérnünk.

A túlzott bánat elejét veszi a javulásnak, aláássa az egészséget, s gátolja az embert napi teendői elvégzésében, márpedig ha azokat elhanyagolja, senki sem lehet hasznos tagja a társadalomnak.

A tanulatlan paraszt megfigyeli az elemeket maga körül, s megismerkedik gyakorlati hasznukkal. Ennél többet a legtanultabb bölcselő is alig tud. Ha sikerül is megfejtenie valamit a természet fátyolfedte arcáról, annak megannyi halhatatlan vonása továbbra is csoda és titok marad.