Mátyus István

Rabja, szolgája bizony a tudatlan ember a maga fene indulatainak. Mert nem lévén az ő elméjének mivel mulassa magát, szüntelen e világi és testi tövises dolgok körül kell bíbelődnie: most az vagy amaz dologban ejthető nyereségen törekedik; most tzéljából való el-esésén aggódik; most törvénytelenül mások dolgában elegyítvén magát szégyenkedik; most ettől vagy amattól lőtt megbántódását hánytorgatván mérgelődik; vagy másnak boldogabb világi szerentséjét vizsgálván irigykedik.

Ollyan az ember elméje, mint a viasz, mellyben a míg lágy, szép, rút figurát egyaránt könnyen belé nyomhatsz, de minekutána meg-megkeményült, nem könnyen törlöd ki belőlle. Így a gyermeket is jóra, rosszra könnyen szoktathadd, de ha megvénült, nehezen irtod a rosszat ki az ő elméjéből.