Max Planck

Amikor mi Istennek tulajdonítjuk a jóság és a szeretet tulajdonságain túl a mindenhatóságot és a mindentudást, akkor az Istenhez menekvés a vigaszt kereső embernek igen nagy biztonságot, boldogságot nyújt.

Mind a tudomány, mind a vallás Istenbe vetett hitet kíván. A hívők számára Isten van a kezdetben, a fizikusoknak pedig Õ van minden megfontolás végén. Az előbbiek számára Isten a bázis, az utóbbiaknak a világ minden megfigyelésének a koronája.

Abból, amit a tudomány tanít nekünk, arra a következtetésre juthatunk, hogy a természetben emberi léttől független rend van, olyan értelmes rend, amelynek a természet és az ember alá van rendelve.

Lehetetlen meggyőzni az embereket bármilyen újdonságról. Csak egyet tehetünk: hagyjunk időt nekik, hogy meghaljanak. Majd a fiatal nemzedék öleli magához az új igazságokat.

Bárki, aki valaha is komolyabb tudományos munkát végzett, rájött, hogy a tudomány templomába vezető ajtó fölött ezek a szavak állnak kőbe vésve: Hinned kell. Olyan követelmény ez, amely nélkül egyetlen tudós sem lehet meg.

Aki nem képes időnként logikátlanul gondolkodni, az sosem fogja nagy ötletekkel gazdagítani a tudományt.

A tudomány nem képes megoldani a természet végső rejtélyeit. Azért nem képes, mert mi is a természet részei vagyunk, s ezzel részei vagyunk annak a rejtélynek is, amelyet megoldunk.

A fontos nem a biztos birtoklás, hanem a szüntelen, az ideális célra irányuló harc, az élet naponta, óránként való megújulása, amely mindig a jobbért, a tökéletesebbért folyó újra megújuló küzdelemhez kapcsolódik.

Nem mindig az a kérdés a fontos, hogy egy eszme igaz vagy téves vagy hogy van-e egyáltalában világosan megoldható értelme; hanem sokkal inkább az, hogy gyümölcsöző munkát hoz-e.

Nincs jogunk feltételezni, hogy bármilyen fizikai törvény létezne, vagy ha eddig létezett, akkor változatlan formában a jövőben is igaz lenne.

A csodákba vetett hit lépésről lépésre meghátrálni kénytelen a haladó tudomány elől, s nem kételkedhetünk abban, hogy e haladás során előbb vagy utóbb véget ér.

Ha (...) egy ember olyan tökéletesen átlátná önmagát, mint az isteni szem (...), akkor az oksági törvény alapján saját cselekedeteit előre láthatná, és az akarata nem lenne többé szabad.

Egy hipotézisnek a valóság számára jelentősége és ezzel igazi értéke csak akkor lesz, ha a belőle folyó elméletet vonatkozásba hozzuk a mérési eredményekkel.