Mesa Selimovic

Mindenki azt mondja, hogy a szeretet fáj, de ez nem igaz. A magány fáj. Az elutasítás fáj. Valakinek az elvesztése fáj. Az irigység fáj. Mindenki összekeveri ezeket a szeretettel, de a valóság az, hogy a szeretet az egyetlen dolog ezen a világon, ami elfedi az összes fájdalmat és segít, hogy újra csodálatosan érezd magad. A szeretet az egyetlen dolog ezen a világon, ami nem fáj.

Nem az egész földet foglaljuk el, hanem csak egy lábnyomnyit, nem a hegyet, csak képét a szemünkben, nem a tengert, csak mozgékony erejét és felszínének tükröződéseit. Semmi nem a miénk, csak a látszat, ezért ragaszkodunk hozzá oly erősen.

A föld betelepíthetetlen, akárcsak a hold, s mi csak azért áltatjuk magunkat, hogy ez az igazi otthonunk, mert nincs más választásunk.

A világegyetem a mi tömlöcünk (...) A végtelen tér birtokol bennünket. Mi csak annyira birtokoljuk őt, amennyire a tekintetünk beéri. A végtelen tér pedig gyilkol, ijeszt, hív és üldöz minket. Azt gondoljuk, lát bennünket, holott nem is érdekeljük, azt állítjuk, hogy fölébe kerekedünk, pedig csak a közönyéből húzunk hasznot. A föld nem jóindulatú irántunk. A villámok és a hullámok nem értünk vannak, mi vagyunk bennük. Az embernek nincs saját igazi otthona, a vak erőktől ragadta el, idegen fészek; a föld csak szörnyetegek lakóhelye lehetne, amelyek képesek megbirkózni a viszontagságokkal, amikkel bőségesen szolgál. S lehet, hogy a föld senkié. A miénk sem. Mi nem hódítjuk meg a földet, legfeljebb egy talpalatnyi helyet rajta, ahol a lábunkat megvetjük, a hegyeket sem, csak képüket a szemükben, a tengert sem, csupán hajlékony szilárdságát és síkjának visszfényét. Semmi sem a mienk, legfeljebb a csalóka látszat, azért ragaszkodunk hozzá olyan elszántan.

Kár a tüzet szükségtelenül szítani, vagy oltogatni, ha már amúgy is elaludt.

A halál értelmetlenség, akár az élet.

Aki nem tud úszni, ne ugorjék a vízbe, abban bizakodva, hogy valaki majd kihúzza.

Ami befészkeli magát az emberi elmébe, szenvedéllyé válik.

A gyengeség el nem ismerése máris győzelem, hódítás, ami majd egyszer, a jövőben hozza meg a gyümölcsét, s akkor ez nem próbálkozás, hanem kezdet, nem dac, hanem önmagunk megbecsülése.

A gyûlöletnek, akárcsak a szerelemnek is, élő emberekre van szüksége.

A beszélgetés kapocs az emberek között, lehet, hogy az egyetlen kapocs.

A barátságot nem választjuk ki (...), a barátság egyszerûen magától támad, isten tudja, miért, akár a szerelem.

A szeretet talán az egyetlen dolog a világon, melyet nem kell magyarázgatni, sem pedig okát keresni.

A szép szó olyan, mint a szép fa: gyökere mélyen a földben van, ágai pedig égig érnek.

Az öregség igazi kezdete az, ha az ember elássa magát, mert az ember mindaddig fiatal, amíg az újrakezdéstől nem fél.

Az embert nem fából faragták, s a lekötöttség a szerencsétlensége, megfosztja bátorságától, csökkenti biztonságérzetét. Azzal, hogy egy helyhez köti magát, az ember minden feltételt elfogad, még a legrosszabbat is, és saját magát ijesztgeti a rá várakozó bizonytalansággal. A változást úgy látja, mint a befektetett fáradtság elvesztését; más foglalja el meghódított területét, neki pedig újra kell kezdenie mindent. (...) Ha marad, az ember tûr vagy támad. Ha elmegy, megőrzi szabadságát, s mindig kész arra, hogy helyet cseréljen és megváltoztassa a rákényszerített körülményeket.

A döntést nem szabad siettetnünk, csak segítenünk szabad megszületésében, ha ideje elérkezik. Az elhatározás nehézségén a barátok könnyíthetnek, de semmikép sem háríthatják el. Viszont feltétlenül szükség van rájuk, akárcsak a bábaasszonyra a szülésnél.

Szeretetre mindig szükségünk van, a régi barátság azonban több, mint szeretet: önmagunk része.

Mindannyian ilyenek vagyunk. Titkoljuk a szeretetet, s épp ezzel fojtjuk meg.

Nehezebb valamit megvédeni, mint támadni.